Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal /

Algyógyi Nyilatkozat

Avagy mit ér a szórvány, ha magyar?

Mi, az erdélyi és királyhágómelléki református szórványgondozó lelkipásztorok, vallástanárok, teológusok, az erdélyi, partiumi, bánsági és regáti végvárakról érkező lelkészi kar tagjai, a Hunyad megyei Algyógyon, 2000 augusztus utolsó napjaiban nyolcadik alkalommal gyűltünk össze szakmai-baráti találkozóra, és felelősséggel vettük számba a peremvidékek helyzetét, népünk és szolgálatunk nagy kérdéseit.

Az idei tanácskozás rendjén lelkészi közösségünk végigtanulmányozta a Vetési László által készített, a Sütő András alapgondolatait idéző „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” című, vitaindítónak szánt szórványstratégiát, mely a Magyar Kisebbség 2000. 2.számában jelent meg. Ennek tanulságaiként, úgy érezzük, hogy a nyilvánosság erejét felhasználva, Istenünk, népünk és összmagyarságunk lelkiismeretének egésze előtt hallatnunk kell szavunkat a romániai magyar peremvidékek sorsáról, és hitet kell tennünk a cselekvő jövőről. Az évezredet záró esztendőben, több mint tíz évvel a romániai változások után határozott meggyőződésünk, hogy a szórványkérdésben végre meg kell születnie annak a belső ébredésnek, amelyre évtizedek óta várunk.

Mi az erdélyi szórványvilágban, az egyetemes magyarság legjelesebb vidékein és helyein élünk a hadi utak, küzdelmek és nagy pusztulások mentén. Ez a nép, akit szolgálunk, épp saját önfelszámolódása árán vállalta itt a küzdelmet. Mi adtuk az egyetemes magyarság legnagyobbjait: Budai Nagy Antalt, Hunyadi Jánost, Bethlen Gábort, Apafi Mihályt, Bolyai Farkast, Kölcsey Ferencet, Bartók Bélát, Wass Albertet, László Gyulát, a kortársak közülSütő Andrást, Kallós Zoltánt és még sokan másokat. Mégis szomorúan kell megállapítanunk, hogy az elmúlt évtizedekben ez a vidék a nagy bűnök, történelmi méretű mulasztások színtere volt és ma is az. A magyarság felelős vezetői lényegében magukra hagyták e kisközösségeket és szolgáikat a saját, egyre fogyó erőtartalékaikból élni, és annak utolsó töredékét is felélni. Mélységes sajnálattal tölt el, hogy az elmúlt évtizedekben senki sem fordított elegendő időt, erőt és figyelmet arra, hogy a romániai magyar szórványokban a nagy tervek és tettek megszülethessenek. Ezért is lett sorsunk a teljes emberi és nyelvi magány, az elszigetelődés, a térvesztés, az értékek lassú és szinte teljes leépülése.


Baj van, nagyon nagy baj, mert ma már utolsó előtti perceinket éljük Erdély legszélsőbb vidékeinek legnagyobb részében. Lelkészekként, tanítókként úgy állunk a romok között, mint a vezérek a vesztes csatatéren. Románia magyar lakosságának lassan fele nyelvi veszélyben, halmozottan hátrányos nyelvi, etnikai, vallási helyzetben él, és ez a helyzet egyre csak súlyosbodik. A Kárpát-medence szétdarabolódott magyarsága gazdaságilag, nyelvileg, kulturálisan minden utódállamban hatalmas teret veszít. Elveszítettük a demográfiai jelenlétünk arányait, kiszorultunk a gazdaság meghatározó tényezői közül, az érdekképviselet cselekvő erejéből, a helyi közéletből, a nagypolitikából is. Csökkent a gazdasági vállalkozó kedv, lanyhult az érdeklődés az anyanyelvű oktatás iránt, iskolák szűnnek meg. A közösségi életleépülésével felerősödött a keveredés, a nyelvi kölcsönhatás, növekszik a vegyes házasság, fogy és elmenekül, hiányzik innen a szakmai hivatás magaslatán álló vidéki értelmiség, tanító, lelkész, orvos.

Az anyanyelv utolsó visszafojtott jajszóként beszorult otthonaink és igehirdető templomaink falai közé. Egyre növekszik a kivándorlások aránya, botladozik az ifjúság nyelve, kopnak a szavak, teljes a nyelvi árvaság. Erdély területének közel felében a kis falusi települések magyarsága között szinte teljesen elsorvadt a művelődésiélet, elmaradnak a nagy ünnepek. Hiányoztunk az 1848, a honfoglalás, a magyar államiság, a keresztyénség felvétele emlékezőinek ünnepi asztalától is. Falvaink és városaink nagyobb részében évtizedek óta nem járt sem hivatásos, sem amatőr színjátszó csoport, alig van gyülekezeti ünnep. Az aprófalvak töredéknépessége fogyó erőtartalékaival lassan kiöregszik, kisszámú fiatalsága lassan felmorzsolódik. A nagyvárosok lakónegyedeinek népes magyarsága is elszigetelődött, szüntelenül fogy; morzsolja a vegyes házasság, őrli a magány, felgyorsult a felszámolódás üteme. Egyre nagyobb lett a gyülekezeti- és hitélet peremterületeire szorultak tömege, akik egyben az anyanyelv és kultúra peremén is élnek, és egyre inkább kifele szorulnak.

Sajtónk már szinte naponta tele van a szórványból érkező szolgák nagy panaszszavával. Csoda-e, hisz magára maradt az itt szolgáló egyház és iskola, az itt élő értelmiség, és nem nyújt nekik senki támogatást, nem ad tanácsot a mindennapokra. Megtisztelő számunkra és mindig elismeréssel értékeljük, hogy a romániai és egyetemes magyarság vezetőségének egésze és egyházaink csúcsvezetése is úgy tekint a lelkészek, gyülekezetek és néptanítók fele, mint a szórványgondozás legfőbb munkásai, támaszai fele. De olyan nagy a baj, hogy a peremmagyarság sorsa, jövője az egész Kárpát-medencében nem maradhat csupán egyházi szolgák, tanítók magányos küzdelmének belügye.


Mi, a szórványban élők és szolgálók érezzük, hogy mindaz, amit a naponta elvégzett munkánkkal eddig tettünk és teszünk már nem elég. Alapvetően újat kell tervezni, mert elérkezett a parancsa a legnagyobb formátumú terveknek, a legmerészebb lépéseknek. Olyan anyagi és emberi erőket kell sűríteni erre a területre, amely túllépi a napi rohammunka, a vegetáló túlélés, a tűzoltás kapkodását.

A legelső és legfontosabb feladat az, hogy le kell számolni a mítoszokkal, az önhitetéssel, számba kell venni a helyzetet, utána pedig sürgősen tervezni és cselekedni kell. El kell készíteni a szórványmagyarság nemzetközi normáknak megfelelő egységes etnikai vitalizációs és rehabilitációs stratégiáját és benne a régiók, a falusi és városi peremhelységek részletes védelmi tervét. Az eddigi segítési utak fenntartása mellett a magyarság önépítésének támogatási rendszerét teljesen új alapokra kell helyezni. Ebben mindenek előtt a kisközösségeket kell belső munkájukhoz folyamatos és rendszeres anyagi támogatásban részesíteni. Tervet kell kidolgozni a gazdasági fejlesztésre, az oktatás, a művelődés, az egyházi lelkigondozás, az ifjúsági munka megszervezésére, a szociális és minden más kérdés megoldására. Tudomásul kell vennie minden fórumnak, hogy az eddig is jelentős támogatások mellett a legsürgősebb az, hogy meg kell oldani a hátrányos nyelvi kisközösségeink alapvető helyi gondjait, mert a túlélés nagy kérdései csak így orvosolhatóak.

Minden településen, ahol legalább három gyermek van, meg kell menteni vagy létre kell hozni az elemi iskolákat vagy a felekezeti népiskolát. Bármilyen nagy áron minden magyar gyermeknek, akár iskolateremtéssel, akár ingázással vagy bentlakással, legvégsőbb esetben fakultatív magyar oktatással, biztosítani kell az anyanyelven való tanulást. Meg kell valósítani a szakoktatás, az inas-, tanoncképzés tervét, és meg kell menteni minden tehetséges fiatalt. Meg kell szervezni mindenütta gyermekek és az ifjúság rendszeres és minőségi foglalkoztatását, anyanyelvi közösségét, önszervezését. El kell készíteni egy átfogó nyelvvédelmi tervet, a közélet nyelvi tervezését. A templomba és az otthonok falai közé szorultság helyett vissza kell adni az anyanyelvi nyilvánosság helyét, a közhasználat méltóságát és értékét a kisebbségi élettér egészében. Hatalmas szükség lenne országos hatósugarú, egész napos adásidejű magyar nyelvű rádióra és tévéadóra. Minden áron szeretni, támogatni, megőrizni és fejleszteni kell a Duna Televízió mai arculatát, megóvva a kereskedelmi verseny olcsóságaitól, de segíteni abban, hogy teljes jogú határon túli nemzeti közszolgálati televízió lehessen. Olyan nagy hatású helyi médiumok kellenek, melyek közel jönnek hozzánk, magukkal hozzák az anyanyelvi értékeket, de eljutnak a családig, belépnek a többségi médium-függővé vált ifjúság szívébe is.

Minden száz léleknél nagyobb közösségben biztosítani kell az ott élők hite szerinti lelkész munka- és életfeltételeit. Újabb missziós köröket kell létrehozni, de nem szabad engedni, hogy ezek büntető helyekké süllyedjenek. Minden kétszáz léleknél nagyobb településen nagy szükség van oktatást, művelődést, közösséget építő és szervező, jó munkafeltételek között élő világi személyre, kántortanítóra. Meg kell szervezni itt a szociális feladatokat ellátó falugondnoki intézmény hálózatát. Teljesen új alapokra kell helyezni a nagyvárosok magyarságának számbavételét és gondozását is. Be kell lépni a lakótelepek magyarjainak otthonaiba, nyelvi közösséget nyújtani nekik, mert szinte már csak az egyházak gondozására maradt a háromnegyed milliónyi nagyvárosi magyar. Meg kell születnie a lelki és anyanyelvi otthont teremtő egyháznak.

Színházainkat, színészeink egy részét, műkedvelő művelődési csoportjainkat arra kell ösztönözni és abban támogatni, hogy részt vegyenek a peremvidékek művelődésének megteremtésében, a lelkesítésben és ébresztésben. Gyermek színjátszás is kell, amely ott van mindenütt a kicsinyek között. Művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, az egyházak és egyetemes magyarságunk legjelesebb vezetőinek rendszeres jelenlétükkel kell értéket és erőt adniuk az e vidékeken élők elsorvadó önértékelésének. Meg kell születnie a szórványkérdésekben az országos szervező, tervező és segítő intézménynek is. Az EMKÉ-t abban kell segíteni, hogy azzá növekedhessen fel, amiért száz évvel ezelőtt létrehozták: a peremek megmentésének fórumává.

Lelkészi közösségünk nagyra értékeli azt, hogy a státustörvénnyel a magyar kormány különleges jogi helyzetet kíván biztosítani a határon túli magyarság számára. Elemezve az ezzel kapcsolatos dokumentációt, jó reménységgel vagyunk afelől, hogy ez a hátrányos nyelvi helyzetű híveink számára nagy segítség lesz az önbecsülés javításában, ezzel felértékelődik a magyarsághoz tartozás értéke, és csökken az asszimiláció. Úgy ítéljük meg, hogy a különleges jogi státus elvi kérdéseit rögzítő kerettörvényt minél hamarabb jóvá kell hagynia a magyar parlamentnek, és majd később kell kidolgozni a részletes alkalmazási módot. Tudatában vagyunk azonban annak, hogy a magyar eredetű népesség azonosítása és a jogosultak meghatározása a szórványokban nagyon nehéz feladat lesz, és visszaélésekre is alkalmat adhat. Az egyházi törvények által megengedett hatáskörünkben azonban készséggel sietünk segítséget és tanácsot adni a helyi kérdések megoldásához.

Örömmel tölt el a magyar kormánynak az a felismerése is, hogy a nagy közös gondok ellenére a tömb: a Székelyföld és Partium, Szilágyság és Kalotaszeg az erdélyi peremvidék „belső anyaországa”. Olyan küldetés ez, amelyet tudomásul kell vennie minden magyarnak. Együtt kell azonban vigyáznunk egymásra, hogy miközben a széleket őrizzük, a tömböt nehogy elveszítsük. De az anyaországnak is pontosan számot kell vetnie azzal, hogy milyen jövőt szán a szórványmagyarságnak. Támogatásunk rendszerét teljesen új alapokra kell helyeznie, életben maradásunkhoz pénzeket kell elkülönítenie és tervszerű támogatást kell nyújtania a helyi közösségek, az iskolák, a közművelődés, az egyházak fennmaradásához, a tervekre, kutatásra és segítésre. A szórványmentés jövője attól függ, hogy az anyaországnak lesz-e kevéske pénze a magyarság kiscsoportjainak, a városok és a maradék falvak népének rendszeres gondozására, és hogy megszületik-e végre ennek intézményes kerete.

Tudjuk, hogy szórványban élni nem előjog, hanem szent teher, a sokféle megpróbáltatásban is felemelt fő. De mi minden baj ellenére viseljük a másság méltóságát, a kisebbségi élet ajándékait. Nem puszta ittlétünkért várunk tehát előjogokat, hanem csak kellő figyelmet, megbecsülést azért, amit teszünk. Arra kérjük az egyetemes és a romániai magyarság csúcsvezetését, a Székelyföldet és a többi tömbvidéket, hogy ne nyugtassák meg magukat azzal, hogy a szórványok sorsa és jövője az ott szolgáló lelkészek és tanítók között a legbiztosabb kezekben van. Ne vigasztalja meg magát senki, hogy úgyis mindegy, vagy majd csak lesz valahogy, ahogy eddig volt. Ne hagyjanak magunkra minket, hanem tervszerűen is tegyenek értünk valamit, mert nem fogjuk sokáig bírni munkával, lelkesedéssel, ha a többség nem áll mellénk segítségével, szeretetével.


Tudjuk, hogy a szórványkérdésben a jövőt illetően illúzióink nem lehetnek. A kisebbségi peremmagyarságnak az elkövetkező évtizedekben nagy vérveszteségekre, nagy demográfiai mélypontokra, népességfelszámolódásokra kell felkészülnie. Lassan már nem csak településekről, de egész tájegységekről kell lemondanunk, és leírnunk örökre a magyarság leltárából. Tudjuk, hogy az a folyamat, amely megállíthatatlan, az ellen nem harcolhatunk, de ami és aki még menthető azért és azokért mindent meg kell tennünk. De úgy érezzük, hogy hazai, anyaországi és egyetemes magyarságunk nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a szórványmagyarság jövője kérdésében lelkiismeretét megnyugtathassa.

Fájdalmas, hogy szinte minden jajkiáltás után marad minden a régi. Tudjuk, hogy mi is hibásak vagyunk és sokat mulasztottunk. Abban is, hogy késett és halk volt minden jajszó, nem született meg a nagy helyzetkép, nem készültek el a nagy tervek; a mindennapokra, konkrét feladatokra nem tudtuk lebontani a tennivalókat. Sokszor és sokan vagyunk hiteltelenek is, a munka helyett a kényelmet választók, de szavunk hitelét mégis a naponta megvívott küzdelem, a gyakori megkeseredésben is vállalt, a sokszor eredménytelen és nem látványos munka adja. Gyakran tűnik úgy, hogy munkánk reménytelen, mert hosszú évtizedek után nyomunkban sokszor csak elnéptelenedés, nyelvváltás, romlás, összedőlt templomok maradnak. De lelkészek és néptanítók együtt mégis tesszük azt, amit rajtunk kívül szinte senki más e vidékeken: visszük a reményt embertől emberig, magyartól magyarig, lélektől lélekig. Tesszük, amíg és ahogy lehet.

Sütő Andrással szólva: próbálunk „úgy cselekedni, hogy megmaradjunk!”

A szórványról pedig csak az beszélhet, aki minden nap tesz is értük valamit.

Kelt Algyógyon, 2000. augusztus 29-én

63 romániai református szórványgondozó lelkipásztor, vallástanár, teológiai és főiskolai hallgató

Dr. Dávid László és Dávid Mária – Segesvár, Airizer Zoltán – Bodonkút, Zsebe Attila – Mihályfalva, Sipos Szabolcs – Szászváros, ifj Kabai Ferenc – Kisiklód, Székely Attila – Torda, Török Tünde – Váralmás, Barabás Attila – Tiszahosszúmező. Orbán Dániel – Szederjes, Mihály István és Mihály Istvánné – Szatmárudvari, Major András és Major Andrásné – Sárközújlak, Orbán László – Apold, Bálint Csongor – Gernyeszeg, Bardócz Delinke – Bibarcfalva, Les Zoltán – Halmi, Veress Hajnal – Székelykeresztúr, Nagy Csaba – Kolozsvár, Szabó Attila – Ramnicu Valcea és a havaselvi missziói kör, Szántó Sándor – Küküllőalmás, Kiss Csaba – Balázstelke, Kozma Endre – Szentágota, Sebe Ferenc – Bürkös, Kiss Levente és ifj. Kiss Levente – Marosdécse, Bartha Sándor – Marosújvár, Örvössy István – Tövis, Gudor Botond – Magyarigen, Nagy Csaba – Székelytompa, Albert István és Albert Istvánné – Piski, ifj. Kassay Géza és Kassay Gézáné Petrozsény, Bódis Miklós – Hátszeg, Magyari János – Vulkán, Rigmányi János – Lupény, Lugosi Mihály – Nagyvárad, Darai Sándor – Kide, Hegyi István – Csíkszereda, Árus László – Bákó és a moldvai misszió, Imre István Zoltán – Mákófalva, Székely József – Kozárvár, Baracsi Levente – Arad-Belváros, Seres Géza – Angyalkút, Józsa Ferenc – Arad-Mosócz, Simon Béla és Simon Béláné – Mezőzáh, Márk Gyula és Márk Gyuláné – Zernyest, Egyed László- Árapatak, Ungvári Barna – Hídvég, Ferenczi Csaba és Ferenczi Csabáné – Mezőméhes, Kun Árpád és Kun Kriza Ilona – Bácsi, Orbán Lajos – Apold-Kolozsvár, Székely László - Feketelak, Gáll Zoltán Zsolt és Gáll Timea Tünde - Kolozsvár, Gudor András – Gyulafehérvár, Algyógy, Vetési László - Kolozsvár

(Közzéteszi a Diaszpóra Alapítvány, Kolozsvár)

3400 Cluj-Napoca
B-dul 21 Decembrie 37
Tel/fax: 0040-64-199478
Románia


2000. augusztus 28-29-én a Hunyad megyei Algyógyon nyolcadik alkalommal 63-an gyűltek össze szakmai-baráti találkozóra az erdélyi és királyhágómelléki református szórványgondozó lelkipásztorok.Az előző évekhez viszonyítva azért történelmi értékű az idei tanácskozás, mert tíz év után elkészült az első romániai magyar szórványstratégia vázlata, amely helyzetképet rajzol a romániai magyar peremvidékek gondjairól, választ keres a nagy kérdésekre, és tervet készít a tennivalókhoz. Az erdélyi, partiumi, bánsági és regáti végvárakról érkező lelkészi közösség áttanulmányozta a Vetési László által készített, a Bethlen Gábort idéző, Sütő András alapgondolatait felelevenítő „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” című szórványstratégiát, mely a Magyar Kisebbség 2000. 2.számában jelent meg. A tanácskozás végeztével Algyógyi Nyilatkozat címmel felhívást tettek közzé, melyben a nyilvánosság erejét felhasználva szólnak a romániai szórványmagyarság felszámolódásának veszélyeiről. Sajnálattal állapítják meg, hogy az egyetemes magyarság nem tett meg mindent annak érdekében, hogy e kérdésben lelkiismeretét megnyugtathassa. Arra hívják fel az illetékesek figyelmét, hogy új alapokra helyezett rendszeres anyagi támogatással alegsürgősebben meg kell oldani a hátrányos nyelvi kisközösségek alapvető gazdasági, oktatási, művelődési, egyházi, ifjúsági, értelmiségi gondjait, mert a túlélés nagy kérdései csak a helyi élettervezéssel orvosolhatóak.

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Maros megye 2.

Magyar falvak az Ózdi patak, a Malozsa völgyében Magyarózdtól Ludasig. Két román falu az ózdi völgyben.

Friss anyagok

"Egymás terhét hordozzátok!" 500 éves a reformáció

Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, ...

feltöltve 2 napja

A Hunyadiak dicsősége: a hat évszázad történetének emlékét őrző vár - Vajdahunyad III.

Vajdahunyad vára Erdély legimpozánsabb és leglátványosabb, teljesen épen maradt középkori vára, a régió leghíresebb turisztikai látványossága....

feltöltve 4 napja

Ünnepi megemlékezés a Râmnicu Vâlceai Református Egyházközség fennállásának 20. évfordulóján

MEGHÍVÓ A Rȃmnicu Vȃlceai Református Missziói Egyházközség presbitériuma, gondnoka és lelkipásztora a Brassói Református Egyházmegye ...

feltöltve 9 napja

A vár, mely a magyar nemzet építészeti ereklyéjévé vált: Vajdahunyad II.

Vajdahunyad vára filigrán architektúrájával mint ereklyetartó emelkedik a vaskohászati kombinát által igen megviselt város fölé. A város ...

feltöltve 10 napja

A várak királya: Vajdahunyad I.

Vajdahunyad Dévától mintegy szűk húsz kilométerre délre, a Zalasd Csernába folyásánál, kétszázhúsz-kétszázhetven méteres tengerszint ...

feltöltve 10 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro