Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Igehirdetések, előadások, elhangzott beszédek /

A szórványban is pozitív jövőkép kell!

Beszámoló a romániai szórványmagyarságról

Elhangzott 2006. május 4-én a Sándor palotában a Sólyom László Köztársasági Elnök által szervezett első szakmai tanácskozáson

E találkozás alkalmával én saját vállalt szolgálati területemről, a romániai magyar szórványok helyzetéről szeretnék beszélni. A Diaszpóra Alapítvány keretei között egy kis egyházi szórvány ügyosztályt vezetek, amely sajnos egyedül van az egész magyar nyelvterületen. A közvetlen politikai, érdekvédelmi feladatokon kívül hihetetlenül sok mindennel, majdnem mindennel kell foglalkoznunk. Mert a szórványkérdés nagy gondja, hogy a társadalmi és közösségi, emberi élet minden területével érintkezik.

Munkánk teljes egészében lelkészi szolgálat. Ebbe belefér a kutatás, az adatgyűjtés-dokumentálódás, információ átadás, kapcsolatépítés és -tartás, lelkigondozás, stratégiai-tervezés, szakfelügyelet, kuratóriumi munka szaktestületekben, műemlékvédelem, ifjúsági munka, oktatás-, művelődéstervezés, sőt, közvetlen segélyezési, szeretetszolgálati feladatok.

Kis munkacsoportunk nem csak ezért van egyedül, mert sajnos nincs megfelelője az egész magyar egyházi, önkormányzati és civil területen, hanem ezért is, mert az alapítványi forma mellett a református egyház és az RMDSZ közös támogatásból tartja fenn. Ez az egyházi és érdekvédelmi összefogás példátlan Erdélyben.

Szolgálatunk megcélozott népessége a romániai szórványmagyarság. Virtuális figyelmünkben mintegy félmillió olyan romániai szórványmagyar van, akik etnikai identitás veszélyeztetett környezetben, halmozottan hátrányos nyelvi, oktatási, hitéleti helyzetben élnek. Az erdélyi magyarságnak ez az etnikailag halmozottan hátrányos elhelyezkedésű csoportja, mely különböző fokozatokban identitássérült, anyanyelvi fogyatékos, magyar oktatássérült vagy anyanyelvi írástudatlan.

A szórványmagyarságnak Erdélyben becsült - tehát nem elméleti és statisztikai, hanem különböző stratégiai cselekvésekben, tervezésben, támogatási rendszerekben érintett és kedvezményezett munkaszáma - több mint félmillió. Ehhez hozzátevődik az egészen másképpen sajátos százezer körüli kettős identitású moldvai magyarság és a magát már románnak valló, olykor még kétnyelvű, a többségbe már mélyen beintegrálódott, asszimiláns volt magyarság szintén százezernél nagyobb csoportja. Mert Romániában is él egy jelentős számú olyan asszimilációs produktumú románság is, amely emlék identitásként őrzi eredete és ősei emléke mellett a kiegészítő magyar kultúrát, olykor még nyelvismeretet, magyarságtudatot is. A sajátos magyar diaszpórák közösségei más, különböző magyar értékeket hordozó etnikai csoport variációkkal, több alrétegekkel is kiegészíthetőek, mint a jelentős és növekvő számú magyar ajkú cigányság is.

Az is bonyolítja a romániai szórványhelyzetet, hogy ez a népesség létszáma nagyságrendjének 2/3-ában erőteljesen városi népesség. Elszóródási területében, értékhordozásában és értékvesztésében pedig falusi népesség. Ez igen megnehezíti a regisztrációs és adatgyűjtési, felmérési, gondozási és mentési munkát. Ha embereket akarunk menteni, városokra kell összpontosítanunk a szolgálatot, ha értékeket, jelenlétünk emlékezetét őrizzük, akkor falvakra.

E mellett jelentős azoknak a magyar vonatkozású, volt magyar, ma már csak emlékhelyekként nyilván tartott, magyarok által nemrégiben még lakott települések száma, ahol legalább egy félévszázada már nem, vagy alig vagyunk jelen, de ott vannak, élnek tárgyi értékeink, ottlétünk emlékezete a mai lakosság körében, emlékezetében. Erdélyben, a bukovinai volt székely falvakkal együtt a 300 léleknél kisebb, fogyó vagy nulla lélekszámú, magyar emlékeket őrző települések száma megközelíti az 1200-t.


Miért kell az össznemzeti figyelem középpontjába tartani a szórványmagyarságot, ezt a kiemelten veszélyeztetett magyar népességtöredéket, e területeket és magyar emlékeket?

Egyfelől, mert ezek nagyvárosi, vagy kistelepüléseken élő, veszélyeztetett etnikai elhelyezkedésű és foszlány jellegű népességtöredékek, melyek településükön és szűkebb régiójukban a maguk erejéből nem tudják megszerezni az identitásuk megőrzéséhez szükséges anyanyelvi értékeket, információkat. Biztosítanunk kell számukra az értékek beszerzését, utánpótlását: az anyanyelvi oktatást, művelődést, közösségi életet, csoportélményt, lelkigondozást és hitépítést. Közöttük pedig különösen a gyermekek, az oktatás korú fiatal korosztály, az ifjúság van kiemelt veszélyben. Minden cselekvési és mentési tervben első helyen ők vannak tehát.
Másrészt kötelez minket népességszámtól függetlenül egy kiemelkedő történelmi múlt is. Mert ha végig nézünk az egész Kárpát-medencén és tájékán - Rigómezőtől az erdélyi Mezőségen és a Maros mentén, az erősen szórvánnyá vált ezer éves püspökségű Gyulafehérváron át, Krasznahorka büszke váráig, vagy a szerbiai Székelykevétől épp Huszt váráig, a Csángóföldig és a Vereckei hágóig - a magyar történelem elmúlt évszázadainak leghűségesebb tanúi ezek a vidékek és népek, és a legnagyobb történelmi viharoknak és felszámolódásnak kitett területek. Itt volt a hajdani magyar nagybirtok, itt élt évszázadokon át a magyar arisztokrácia a történelmünket alakító nagy személyiségekkel, és él olykor még történelmi jelenlétünk tárgyi és szellemi emlékezete. Ezek a régiók a honfoglalástól kezdve az elmúlt ezerszáz évben harcok, felszámolódások tanúi és nagy vesztesei és utolsó szemtanúi.

Ennek a múltnak emlékét őrzi Erdélyben száznál nagyobb számú, több évszázados veszélyeztetett műemlék templom, több száz, pusztulásnak kitett kastély, udvarház, több emlékmű és emlékjel.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az erdélyi, kifejezetten szórvány, vagy már foszlánymagyar, olykor már nulla magyar lélekszámú település vagy szórványrégió és ezek magyarsága az elmúlt évszázadokban teljesítette történelmi küldetését. Olykor saját felszámolódása árán is végvár volt, és védte a belső régiókat, a mai Magyarországot.
Amikor az anyaország figyelméről, alkotmányos felelősség érzete mellett a felelősség vállalása kötelességeiről is beszélünk, tudatában kell lennünk annak, hogy hatalmas szellemi, emberi értékeket adtunk és őriztünk meg az egyetemes magyarságnak. Szólnunk kell az erdélyi szórványok legnagyobbjairól. Szórványban született vagy élt Hunyadi János, Bethlen Gábor, Bethlen Miklós, Barcsay Ábrahám testőrköltő, Bod Péter, Bolyai Farkas és János, Kölcsey Ferenc, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Bartók Béla, Wass Albert, Barcsay Jenő festő, Szőts István filmrendező, a kortársak közül pedig Sütő András, Kallós Zoltán. E nagyok szülőföldjén ma már nem, vagy alig él magyar. Nélkülük, de az őket elindító szülőföldjük nélkül ma nem lehet magyar történelmet és irodalomtörténetet írni. Aki e nagyok mellett ezek szülőföldjéről, az ott még élő töredéknépességről lemond, az helyrehozhatatlan nemzeti amnéziában szenved.

Végül pedig a szórványmentés egyetemes magyar összefogási parancs is, mert itt közös cselekvéssel és egymás sorsának felvállalásával ki kell járnunk az összetartozás, „a minden magyar felelős minden magyarért”összefogásának iskoláját is.

A szórványmagyarság is joggal várja el tehát, hogy az anyaország ezeket a régiókat és emberi értékeket beépítse össznemzeti értékrendjébe. Olyan sokat kapott tehát, hogy kötelessége adni is. Nem csak értünk, hanem saját magáért is. Íme, többek között miért is jár alanyi jogon a normatív segítség a határon túli peremrégióknak, a kiemelten veszélyeztetett magyar etnikai csoportoknak.


A mai etnikai folyamatokat követve döbbenten kell észlelnünk, hogy a Kárpát medencében soha nem volt ilyen mélyen a magyar nyelv státusértéke, a magyarok önértékelése. A többségi népek között a magyarság leértékelődött. Sikerült megteremteni az elhallgatott kultúra gyűlölethangulatát. Nekik lehet már nélkülünk, más népek és kultúrák nélkül is élni. Sikerült a „másság méltósága” helyett a „másság szégyene” megbélyegzési hangulatát megteremteni.
Az utóbbi másfél évtizedben az elszakított területeken nyomon követhetőek a magyarság asszimilációs folyamatainak rohamos ütemű felgyorsulásai. Egyfelől uralkodik a többségi nyelvi imperializmus, agresszió, másfelől erőteljes a nyelvromlás, a nyelvi erózió, a nyelvi elmocsarasodás. Felnőtt egy jelentős anyanyelvi írástudatlan magyar népesség is, bekövetkezett a szűkített mozgásterű kisebbségi nyelv konyhanyelvre történő lemorzsolódása. A növekvő ütemű nyelvváltás, vegyes házasság egyre vészjóslóbban figyelmeztetnek asszimilációs veszteségeinkre.
A határon túl maradt trianoni területeken megállíthatatlan folyamatokat kell tehát tudomásul vennünk. Egyfelől erőteljes térvesztésre, magyar közösségzsugorodásra is fel kell készülnünk, másrészt fellazultak a nyelvhatárok, mélyen beékelődtünk a környező népekbe. Rövid időn belül igen jelentős számú magyar eredetű szlovák, szerb, horvát, román, szlovén, német asszimilációs népesség születik belőlünk, és számuk folyamatosan nő. Azt hiszem, lassan ebben az asszimilációs veszteségben is világelsők leszünk.

De a siránkozás nem vezet sehova. Sokszor leírtam magam is, hogy a helyzetkép és a feladatok, a cselekvési terv mellett e területek virtuális jövőképét, sőt, reményképét is meg kell rajzolni, ki kell dolgozni. Ez az egyik legnagyobb gond, hogy miközben ember feletti áldozattal dolgozunk, küzdünk, reménykedünk vagy csüggedünk, a napi munka mellett nem jelöltük meg, hogy minden helyi közösségépítő szórványmunkával, tervezéssel, kutatással hová szeretnék eljutni, és mi a várható eredmény. Nem elég a szórványkérdést eutanáziai kategóriaként, nekrológiai jelenségként kezelni. Az elsiratási elemeket fel kell váltania a távlatos cselekvési szemléletnek. A kis és nagyon fontos napi lépések mellett látni kell a nagy összefüggéseket és nagy távlatokat is és a reményt.

A szórványban is pozitív cselekvési szemlélet és jövőkép kell.


Mit lehet és kell tenni a határon túli magyar szórványok megmentéséért? Vannak területek, ahonnan vissza kell vonulnunk, mert már nem népesíthetjük be. Itt ápoljuk értékeinket, őrizzük emlékeinket. De a stratégiai fontosságú népesebb területen normatív támogatási politikára van szükség. A rendezvényközpontúság helyett működésközpontú támogatási rendszert kell kialakítani, mely az organikus fennmaradásra néz.

Folytatni kell az iskolaközpontok építését. Minden anyanyelvű szórványbentlakásnak az alapműködéséhez normatív támogatással kell hozzájárulni. A nehéz szórványfeladatokat ellátó oktatási intézményeket, diákotthonokat, lassan be fogják zárni, ha fenntartásuk minimumára nem lesz pénz. Ezekhez hasonlóan fenn kell tartani néhány országos csúcsintézményt is, melyek az építő munka, a kapcsolattartás, a reményépítés szakma hitelét hordozzák.
Támogatni kell az alapkutatásokat. Hályogkovács módjára a határon túli komplex problémákkal küszködő területeken nem lehet dolgozni, tervezni. A kutatásnak a fontos elméleti adatbázisok mellett az azonnali cselekvésre is kell nézniük, a problémamegoldó kutatásra. A kutató szakma igénybevétele a politikai küzdelmekben, tanácsadásban mindenütt nagy kívánnivalókat hagy maga után. Kutatni kell, hogy a szakma elméleti bázisa biztosítsa a cselekvés szakmai hitelét is.
Érezzük, tudjuk, hihetetlenül mélyen van ma a Kárpát medencében a magyar nyelv státusza. A nyelvápolási és őrzési feladatok mellett a nyelvi státus tervezésére és emelésére sürgős tervet kell készíteni. Felértékelni a magyar nyelv térerejét. Ehhez egész napos, az egész Kárpát-medencében vételezhető média is kell.

Erdélynek kb. 500 kiemelten veszélyeztetett településén normatív támogatási formában, szerződéssel, missziós kiküldéssel magyar pedagógust kell kitelepíteni az osztatlan tagozatú iskolákba. Erre készítettük a Lámpás tervet. Felkészíteni a pedagógust, megteremteni helyi munkafeltételeit, szerződéssel kitelepíteni, segíteni, lelkigondozni, biztosítani továbbképzését, és munkáját szigorúan ellenőrizni.

Meg kell találni az alulról való építkezés módját, az alapoknál, hogy elérjük az egyetemeket. De nem felejthetjük: az önálló magyar egyetemeket a Kárpát medencében mindenütt a mai szórványok óvodáiban és osztatlan iskoláiban alapítják. Vagy már most számoljuk fel.

Vannak települések, területek, ahol már csak az egyház maradt jelen. A lelkészek az utolsó pompeji katonák. Az egyházak lényegében magukra maradtak a hátrányos nyelvi területeken. Egyrészt fizikailag, mert egyes régiókban ők az utolsó értelmiségiek, nekik kell bezárniuk a templomajtót az utolsó magyar után, akit kikísértek a temetőbe, vagy a másik nemzet asszimiláló karjaiba. Másrészt magukra vannak lelkileg is a kisebbségi hajszálérhálózati feladatok ellátásában.
Folytatni kell a kis településen kiemelt szolgálatokat végző lelkészek rendszeres anyagi támogatását. Sok helyen az egyháznak kell az oktatási funkciót is ellátni. Vannak és egyre inkább lesznek települések, ahol minden rehabilitációs munkát az egyetlen ott élő értelmiségre, a lelkészcsaládra, ezek munkájának segítésére kell terveznünk és építenünk.


Közben pedig a szórványokból be kell gyűjteni mindent. Sajnos egy-két évtizedünk van még hátra Erdélyben kb. 300 olyan településen, ahol jelentős történelmi emlék, műemlék templom, kastély, emlékhely tövében 10-20 magyar él. Mi erre hirdettük meg a Holttenger programot, és végezzük erőnk feletti áldozattal. A teljes tárgyi, szellemi értékbegyűjtést is el kell végezni, a teljes szóbeli emlékezet- és élettörténet anyag rögzítését. Számba kell venni a veszteségeinket, mint a hadvezérnek a vesztes csatatéren.

Pénzre volna szükség néhány rehabilitációs, revitalizációs, próbaprogramra is. Néhány régióban próbáljuk ki a támogatások, tervek hatékonyságát, folyamatok befolyásolhatóságát és irányát, és az esetleges vitalizációs irányváltást.

Gazdasági felzárkózáshoz, munkahelyteremtéshez regionális fejlesztési tervek, kellenek. A magyar szakembereknek is segítséget kellene nyújtaniuk a határon túli magyar régiók fejlesztéséhez regionális gazdálkodási tervekkel.

Minden támogatási rendszerben el kell kerülnünk az alamizsnahatást. A szórványmagyarságnál is az a cél, hogy a támogatás, minél organikusabban épüljön be a működés belső rendjébe, és hozza meg az életműködés változásának várt hatását. Mi a határon túl nem szórvány rezervátumokat akarunk, szervátültetéssel nem mesterséges életbentartást szeretnénk, hanem a támogatással a kisközösségek életfontosságú saját szerveinek vitalizálását, belső immunizációs erőtartalékainak mozgósítását. Nem mindent kérünk, hanem betervezhetően keveset, de azt rendszeresen.

Sürgős tervet kell készíteni a környező országok népeinek megszólítására is. Aligha van nagyobb hibája Magyarország határon túli politikájának az elmúlt évtizedekben, mint az, hogy nem volt és nincs vételezhető építő üzenete a Trianonban született utódállamok népei irányába. Csak sérelmi politikai, érdekvédelmi harcot folytatunk velük, de a közös belső építkezés elmaradt. Polarizálódott és végletessé váltak velük kapcsolataink. Groteszk helyzet: egyfelől asszimilációval egyre mélyebben ágyazódunk be a környező népekbe, másfelől meg nincs hozzá szavunk, sőt, nem vagyunk velük beszélő viszonyba. Egyfajta anyós-meny helyzet alakult ki közös otthonunk Kárpát medencéjében. A többségi népekkel kialakított dialógus nélkül, magányos harcokkal azonban semmire sem lehet jutni. Jól meghatározott programokkal ki kell dolgozni egy megismertetési, közeledési, bizalomépítési és talán megbékélési tervet. Bármennyire is lehetetlennek tűnik, kötelességünk a belső építkező kéznyújtást legalább megpróbálni.


Végül pedig ahhoz, hogy a határon túli magyarság nagy kérdéseiről beszélni tudjunk, ki kell mondani azt is: nincsenek rendbe téve az alapok, alapelvek, az össznemzeti szándék. Nem készült nemzetstratégia, és nincs meg a pártok és kormányok fölött átívelő konszenzus. Az anyaországnak, a politikai, önkormányzati, civil és egyházi szférának is el kell döntenie, hogy mit akar velünk. Akar-e valamit egyáltalán? Felelősséget érez ugyan, de nem kellően vállal és visel irányunkba. Mi csak azt érezzük, hogy a határon túli magyarság egyre inkább magára marad, saját belő törvényi, folyamatai szerint vegetálva.

De jaj annak az anyaországnak, melynek felszámolódnak végvárai, saját nyelvi hátországa. Kultúrájában, lelkében is szegényebb, védtelenebb lesz.

Egy sor szórványkérdésre még nem lehet pontosan rálátni: a folyamatok irányát, ütemét, felgyorsulási sebességét nem tudjuk bemérni. Ki merné ma kimondani, hogy mely területekről kell lemondani, melyekről nem? Mi fog történni, kiket, honnan és hová kell átcsoportosítani? A kis lépések politikája igen fontos a szórványban. De sajnos a természetes asszimiláció szinte lehetetlen folyamataival szembe fordulva csak a tüzeket oltjuk, és nem látszik alapvető irányváltás, a nagy remény. Létre kell jönnie egy belső koncentráló területnek is, amely természetes vonzással gyűjtené maga köré a peremek irányítható népességét, a belső diaszpórát. Szórvány vonatkozásban sem lehet semmilyen nagy lépést tenni, amíg minden lehetséges területen nem jönnek létre erőteljes belső vonzású önrendelkező etnikai területek, eurórégiók kiemelt státusértékű magyar nyelvvel, kultúrával.
Sajnos a tényeknek illúziók nélküli tudomásulvételére sem vagyunk még felkészülve.
Arra sem, hogy társadalmi, etnikai folyamatainkra álmodozások, mellékzöngék, olykor önös érdekek nélkül lássunk rá. De amíg nem tettünk meg mindent, nem próbáltunk ki majdnem mindent, nem mondhatunk végleges véleményt, ítéletet sem.

Tudjuk, hogy minden cselekvési terv a szórványban egy kicsit időnyerés is, hogy lélegzetvételnyi időshöz jussunk, hogy tisztábban lássunk, amíg majd többet tehetünk, esetleg nagyobb ívben tervezhetünk és cselekedhetünk. Mert nem feledkezhetünk meg a Gondviselés történelmi csodáiról sem, melyekben mindig hinnünk kell.

A szórvány egy nemzet öregkora, aki a szórványt nem becsüli, az sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli.

Vetési László, református lelkész, Kolozsvár

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

Friss anyagok

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 9 napja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 11 napja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 13 napja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 13 napja

Maros megye 28.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Felső-Maros mentén a Luc patak völgyében és mellékvölgyeiben.

feltöltve 13 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro