Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Igehirdetések, előadások, elhangzott beszédek /

Magyar gyermeket − magyar iskolába!

Bevezető

Lassan két évtizede Erdély- és Partium szerte egyre több helyre hívnak előadást tartani, hogy segítsek kisebbségi életünk nagy kérdéseinek mélységeibe belelátni. E kérdések között a legégetőbbek, a vegyes házasság, a hibás iskolaválasztás, a „jobban érvényesül a gyermek” jelensége, anyanyelvünk állapota és nyelvhasználati gondjaink.
Ebben az írásban most csak egyetlen kérdésről, az anyanyelvi iskolaválasztás fontosságáról szeretnék szólni.

Az utóbbi időben két figyelemfelhívó cikk is napvilágot látott arról, hogy miért fontos magyar iskolába íratni a magyar gyermeket. Az egyiket Péntek János nyelvész professzor, akadémikus írta, a másikat Varga László nyugalmazott marosvásárhelyi lelkipásztor. Mindkettőjük más és másképpen közelíti meg a kérdést: az egyik a nyelvész, a másik az lelkész, az életközelség tapasztalatélményével, de mindketten ugyanarra szeretnék felhívni a figyelmet: a magyar gyermek akkor érvényesül a legjobban, ha a magyar iskolában jár.

E két cikk is jól érzékelteti, hogy az anyanyelven tanulás gondja benne van a levegőben. Amikor tudósaink elkezdik számba venni, hogy mennyi okot, magyarázatot, ürügyet tud népünk a román iskola mellett felsorakoztatni, szinte ledöbbenünk. És sajnos e jelenség már nem csak a szórványtelepüléseket, nagyvárosaink magyar családjait érinti, hanem eljutott a tömbvidékre is. Mint valami tömeghisztéria, lengi be Erdélyt a „jobban érvényesülés” tévhite, a román iskola utáni áhítozás. Én ebben a kis írásban inkább az élet és a példák felől szeretném erre a veszélyre a figyelmet felhívni, mert úgy érzem, a Kalendárium egyetlen olvasója számára sem érdektelen ez a kérdés. Mert ha Biharban, Szatmáron, a Szilágyságban vagy a Berettyó völgyében könnyedén arra gondolunk, hogy „ó, ez minket nem érint” nagyon tévedünk.

Bevezetésként még annyit, hogy oktatási kérdésekben tanácsokkal, tájékoztatással, útmutatással igen régóta magyar családjaink segítségére siettünk. Az elmúlt évben az EMI és Bod Péter Alapítvány szervezésében erdélyi Fehér megye valamennyi jelentős régióját bejártuk egy előadássorozattal. Ennek az volt a célja és a címe is: magyar gyermeket a magyar iskolába! Kultúrotthonokban, templomokban népes gyülekezetek előtt tartottunk előadást, beszélgettünk szülőkkel, pedagógusokkal, lelkészekkel és a gyermekekkel is, és a dicsőszentmártoni táncegyüttes gazdag műsorával tette színessé az estét. Ezeken e sorok írója lelkészként, másfél évtizedig tanárként és a helyi gondok ismerőjeként tartott színes, vetített előadást arról, hogy senkit ne vezessen félre a tévhit: nem igaz, hogy többségi iskolában jobban érvényesül a magyar gyermek! Kár, hogy ebben az írásban itt nem adhatom vissza a képek hangulatát, elgondolkoztató humorát és szemléletességét. Hogy milyen hatással lesznek ezek a délutánok a több száz jelenlevőre, azt a jövő mondja meg. De mi megtettük, ami a mi feladatunk.


Hogyan döntünk?

Hogyan és minek alapján döntök gyermekem iskolájáról? Szerencsére nagyon sok helyen ez nem is kérdés. Van helyben, vagy elérhető távolságon belül magyar oktatás; örököltük, átadjuk a szokásokat, azt az iskolát, ahová nagyszüleink, szüleink jártak. Boldog az a település, ahol ilyen kérdések nincsenek, mindenki oda jár tanulni, ahová évszázadokon keresztül ősei, szülei jártak. Ilyen hely − a tömbvidékeket leszámítva − lassan alig van. Összevonják az iskolákat, a magyar tanulónak ingázni, hányódni kell vagy bentlakásba, diákotthonokba költözni, és új oktatási szokásokkal kell megbarátkozni, sorsukba szinte beletörődni. És ezt a terhet anyagilag is vállalni kell. Van, ahol a család megbeszéli a tanulás jövőjét, de van bizony a gyermek helyett döntő vagy a gyermekre hagyakozó szülői magatartás is. Mindkettő nagyon rossz, mert ekkor nem érzi magáénak az áldozatot, vagy a kényelem dönt, és a többségit választani mindig kényelmesebb, az anyanyelvi oktatás kárára.

És jön tehát a nagy kérdés: az iskolaválasztás. Ugye mindenkinek ismerős a helytálló magyar család elszántsága: magyarok vagyunk, magyar iskolába járunk, bármilyen áldozat árán! Erdélyi, partiumi családjainkban Istennek hála ez az általános. De jön a másik érv is: „román iskolába iratom gyermekemet, mert jobban érvényesül”. Ilyenkor a józanabb magyar felháborodik, nekifog érvelni, magyarázni, veszekedni, de mindhiába. Nem is érvekről van itt szó, hanem egy olyan tévhitről, amelyeket szinte alig lehet legyőzni. Az egész magyar nyelvterületen uralkodik ez a jelenség, Szerbiától Vajdaságig, Kárpátaljától a Partiumig.

Sok-sok kiindulópont vezeti a szülőt. Az indulás érve szinte mindig ugyanaz: én Gyermekem különleges, MÁS, a legjobb, vagy mindent megteszek azért, hogy az legyen. A másik szülői érv, hogy mindig a legjobbat akarja gyermekének. De sajnos ezt nem mindig jól is akarja. Innen indul a döntés. Igen gazdag az az óhajvilág, amibe a szülő beledobja gyermekét. Lássuk csak.

Az anyanyelv fölösleges teher?

A kiindulási tévhit tehát, „hogy jobban érvényesüljön a gyermek!” Ennek érdekében keresi meg a „legjobbat” gyermeke számára. A kényelmi elv is vezeti: a legkisebb legyen gyermeke leterhelése. Furcsa dolgokat szoktunk mondani. Egyfelől, hogy nem baj, ha egy iskolában, oktatási intézményben szigorúság van, ha el van foglalva a gyermek, de megtanulja a fegyelmet, a rendet; de másfelől sokan megszabadítanák az anyanyelvtől is a gyermekeiket. Aztán a szülő természetesen a legjobbnak hitt intézményt keresi, amelyik ugyanakkor a legtöbbet nyújtja. Igyekszik kerülni a „fölöslegességeket”, a többlet leterheléseket felszámolná, és ennek leggyakrabban az anyanyelv esik áldozatul. „Nem teszek nyűgöt a nyakába a heti négy magyar órával, a magyar dolgozatokkal, felmérőkkel, képességvizsgával. Sok sérelemben van része, szegénynek, amit ezért a magyar nyelvért kap, mert ebből van a legrosszabb jegye.”

Fontos kérdés: mi történik abban a pillanatban, amikor el kell kezdenünk gondolkodni gyermekünk tanulási nyelvén iskoláján. De a tömeghisztéria hamar beindul: ő „oda” vitte, én is „oda” viszem. A tömegpszichózisnak is nagy jelentősége van abban, ahogyan egy közösség elindul a lejtőn. Sokszor vezetik itt a szülőket a kortárs szülői közösségek, a települési lokális divatok, közösségi szokások. Egymást viszik maguk után, mondhatni bolondítják a szülők. Van közösségi sodrásra, divatra hagyatkozás is. A szülői szájhagyomány egyaránt épít ki az iskolaértékelési nimbuszokat és bélyeget, mítoszokat. Divatosít iskolákat, és le akarja törni a divatot. Így akar alkalmazkodni, felzárkózni, „menő lenni” a többi szülők között, és menővé tenni gyermekét is.

A magyarázatok, ürügyek végtelen sorát idézhetjük tovább. Az elvek között ott van az is, hogy „a többségit választom, mert a legközelebb van, gyermekem nincs kitéve hányódásnak”. „Ne kelljen korán kelnie.” „Tanuljon meg helyette egy világnyelveket (= az anyanyelve helyett)”. Intenzív angol már az óvodában, iskola végén felső fokú nyelvvizsga, informatika, még legalább egy világnyelv, külön tanár matekből, sportolás stb. stb. És ez mind „előny”. Hányszor hallja a szülőtől a pedagógus, lelkész, hogy „gondolja meg, heti négy fölösleges órától szabadult meg”. „Mindenki oda viszik, én sem vagyok bolond!” − így is vigasztalja magát a szülő. Vagy: „magyarul úgyis megtanul”, és ez bizony nem igaz.

Különös lények vagyunk tehát. A szülők túlszeretik, rosszul szeretik gyermeküket, mintha étel helyett édességet vennének neki, és évek múlva csodálkoznának, hogy a gyermek cukorbeteg, elhízott. Szeretünk kapni is. A család gyakran választ olyan iskolát, amely bónuszokkal van tele, ahol ösztöndíj, délutáni program van, a gyermek „készen tanulva” érkezik haza, vagy, Uram bocsá, még csomagot is osztogatnak a hollandok. Kevés erdélyi, partiumi magyar iskola tud − gyermekeknek, szülőknek − csomagokkal, ajándékokkal kedveskedni.

Partiumi történetek

Több érdekes és szomorú ellentmondásoknak vagyunk tanúi a magyar-román határ mentén is. Egyfelől a magyar gyermekekkel tele vannak a román tagozatok és iskolák. Igen szomorúak a Temes- és Arad megyei példák. Itt a magyar gyermekeknek több mint fele román tagozatra jár. Ez a vidék szórvány bizony a javából. De hadd ne mondjam ki annak a partiumi határmenti majdnem színtiszta magyar kisvároskának nevét, amely magyar tanulóinak lassan negyede a helyi román tagozatra jár. Miért? Hogy tanulja meg az állam nyelvét (ami értékelendő feladat de) nem tanulja meg a sajátját, és úgy fog felnőni, hogy jeles érettségije ellenére sem fog hallani szülőföldje irodalmának nagyjairól. Kölcseyről, Adyról, Horváth Imréről, Arany Jánosról és Sinka Istvánról, hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Ez a történet egyik arca. A másik véglet is legalább ilyen szomorú: sok partiumi szülő sznobságból, nagyzásból, divatból gyermekeit a közeli Debrecenbe, Békéscsabára, Gyulára járatja iskolába, és az indok itt is ugyanaz: hogy jobban érvényesüljön. És amíg idehaza a román tagozaton a magyar kultúrától fosztotta meg gyermekeit, odakinn az erdélyi kultúra hiánya mellett attól is, hogy Romániában érvényes érettségije lehessen, diplomáit honosítsa, és Erdélybe hazajöhessen. Amíg egyfelől tehát az idehaza román iskolában járó gyermektől a magyar kultúrában való beépülésének lehetőségét, odakinn a hazajövetel lehetősét vettük el. És a szülő ugyanúgy érvel: „én csak azt akartam, hogy neki jobb legyen”, és elvette tőle szülőföldjét. Pedig az aradi, temesvári, nagyváradi, szatmárnémeti iskoláink legtöbbje könnyedén felveheti a versenyt bármelyikkel a határ túloldalán.

Elsüllyedés a másik kultúrába

Azzal is számolnunk kell, hogy amint a magyar gyermek belép a többségi iskolába, itt teljesen idegen interetnikus környezetbe kerül. Egyedül lesz. Közösségi elárvulás, elmagányosodás következik. Szégyelli másságát, hisz egészen más a neve, nyelve, beszéde. Nyelvileg és közösségileg is árva. Sokkszerűen éri a váltás. Kompenzálnia, bizonyítania is kell a kortárs csoportban. Valakivé lennie kell a galeriben. Ekkor következnek be a túlzások, ki kell tűnni, túl kell teljesítenie a szégyenhelyzetben. Sokszor nyelvileg és identitás keresésben is. Ilyenkor következik be, hogy megtagadja anyanyelvét, minden ehhez kapcsolódó etnikai közösségi élményt, megnyilvánulást. Bizonyítania kell, és ehhez nagyobb románná lesz, mint a románok.

Én már éltem olyan család közelében, ahol a szülők hatalom és többségimádásból már első osztálytól román iskolába íratták gyermekeiket. Hogy mi lett a következménye? Közben eltelt húsz év, és nem írom le a részleteket; a fiatalember nemrég így hívta haza anyját a szomszédból: „hai acasă mamăcă a venit părintele”. És az anyja mellesleg Magyarországról jött Erdélybe férjhez.

A szülő, amikor „jót akar”, elfelejti azt is, hogy oktatás nyelve lassan a család egészének nyelve lesz. Hiszen a tantárgyak szókészlete, eszköztára még a legműveltebb családtagok számára is lefordíthatatlan. Úgy marad, úgy kövesedik meg a család testének belsejében a hazahozott „leckenyelv”. Amilyen nyelven zajlik az iskola, azon a nyelven beépül a családba ez a családidegen „iskolanyelv” daganata is. Hisz a gyermek lecke közben gyakran nem vált vissza anyanyelvére, főként hasonló helyzetben levő testvéréhez, hanem „kiszól” a tantárgy mögül a környezetének, és ezen a nyelven folytatja. Az iskola, a lecke nyelve tehát lassan, de biztosan elfoglalja a család teljes belső nyelvét.

De a szülő gyermeke iskolaválasztásnál azt is elfelejti, hogy az iskola nem csak a tanulás nyelve, hanem a fiatal számára a jövő távlataiba való beilleszkedésének nyelve is. Gyermekét már kisgyermek korban a saját anyanyelvéből és környezetéből áttaszítja a másik közösségbe. Saját örökölt kultúrájából átprogramozza egy másik kultúrába, nyelvbe, talán örökre. Közben pedig elvett tőle valamit: ami a sajátja. „Csak azt akartam, hogy jobban érvényesüljön” – mondja ilyenkor a szülő védekezve. „Csak annyit akartam, hogy megtanulja az állam nyelvét...”. és jönnek a leggyászosabb magyarázkodások. „Én csak jót akartam”.

Az iskolaválasztás tehát alapvetően meghatározza és kijelöli a fiatal számára a társadalmi és mozgásteret, a beilleszkedés irányát, a nyelvismeret szintet, azt a közösséget, amelyben baráti közösségét kialakítja és éli. És ezzel természetesen a párválasztási teret, a családalapítást, és utána a teljes etnikai értékfogyasztást is. Az iskolaválasztással a szülő meghatározza a gyermek számára azt az alapközösséget, amelybe beépül, és azt a nyelvet is, amelyet később, felnőttként is a legnagyobb értékkörrel használ. De nem csak ennyi a baj. A többségi nyelvű oktatás egyben lezárja a saját magas kultúrája fogyasztásának útjait, csatornáit és kialakítja az anyanyelvi írástudatlanságot. Innen már nincs vissza út. Ettől kezdve az anyanyelv a fiatal számára legfennebb konyhanyelv lehet. Néhány szavas makogásnál nem több nyelvi kínlódás. A többségi nyelvű iskola ugyanakkor kijelöli a családalapítás helyét és meghatározza a párválasztási mezőt is. A fiatal honnan válasszon párt magának, ha nem abból a környezetből, nyelvi közösségből, ahol baráti köre kialakult? Ez pedig legtöbbször az iskola, mely a barátság, a haverség és a későbbi társas élet nyelvi közössége is.

A gyermek az iskolán keresztül tehát végzetesen szalad bele a többségi kultúrába! Vajon számolok ezzel előre? A többségi iskolaválasztás az a kapu, amelyet a szülő önként és szabad akaratból nyit ki gyermeke számára a többség fele és az asszimiláció irányába. Hányszor halljuk: „én csak azt akartam, hogy neki jobb legyen”! Jönnek a román barátok, ismerősök, udvarlás, házasság, gyermek, és a kör bezárult. A család saját tévhitének csapdájába esett.

Az érveket összefoglalva

Végül, az is baj, ha nem vesszük észre: a román iskola választása a lusta szülő gesztusa, önfelmentése, önjutalmazása is. Ezzel a szülő önmagát is megnyugtatja, igazolja, sőt, önmagát is jutalmazza szabad idővel, szabadsággal, felszabadulással. Felmenti magát a nevelés, cselekvés, a gyermekkel való intenzív és igényesebb többletfoglalkozás felelőssége alól. „Adja meg az állam!” A másik nyelvet és iskolát a siker biztonságos oázisának tekinti! Honnan keletkezik tehát a többségi (román) iskola sikerének hiedelme? Mert a szülő gyermeke számára a biztos sikert, a rövid, legkisebb áldozattal, kockázattal járó utat keresi a többségi táradalomban. A gondtalan jövő kijelölési módját, de hibás irányt jelöl, hibásan tehermentesít. Azt hiszi, hogy a többségben a kisebbség számára a sikeres életpálya csak román győzelmi, jólétbirtoklási kategória lehet, és ekkor a hozzá vezető út is a többségfüggő, és ebben akadály az anyanyelvi oktatás, a szülők nyelvén szerzett ismeret.

Legyen tanácsadónk!

Az is nagyon fontos kedves szülő, család, hogy oktatási kérdésekben, mint a lelkiekben, legyen mindig tanácsadónk! Legyen mellettünk valaki, akinek elmondjuk kérdéseinket, akiktől tanácsot kérünk, és akire hallgatunk. Bíznunk kell az iskolában, a pedagógusban, és persze, ezt az iskolának és a pedagógusnak ki is kell érdemelnie. Bíznunk kell az egyházban, aki legyen jó és bölcs lelki vezető és tanácsadó. Minden településnek legyen néhány hiteles és elfogulatlan tanácsadója oktatási kérdésekben is. Nagyon sokat tehet ebben a lelkész, talán még többet a tiszteletes asszony, a magyar tanító, ahol van. Ez is küldetése a vidéki értelmiségnek: oktatási tanácsokkal ellátni, útmutatónak lenni, felismerni a tehetséget, megfogni a gyermek kezét. Azt a szolgálatát az egyház, és iskola évszázadok óta végzik, és ezután is végezni fogják.

Néhány történet

− Fiam, kezdjünk el magyarul tanulni!’ − Egy 17 éves fiának mondta ezt egy erdélyi édesapa, vegyes családban. A fiú édesanyja román, apja egyelőre még várt, mert nem látta értelmét, hasznát a „másik nyelv”-nek. „Majd ha megnő!” − mondta mindenkinek. A fiú pedig így válaszolt: −“Tăticu! Cu asta ai întârziat 17 ani!” (Apu, ezzel 17 évet késtél!)

− “Elvettétek tőlem a jövőt. Megakadályoztatok abban, hogy a magyar haverekkel én is Magyarországra mehessek dolgozni!”. Ezt egy másik fiatalember vágta szülei fejéhez.

Meséljek el egy tanulságos történetet. Robika Kolozsváron él, apja, anyja magyar, szép magyar nevű családnevet visel. Okos éles eszű tehetséges a gyermek. De szülei „nagyon jót akartak” − román iskolába íratták első osztálytól. Ahogy nőtt a gyermek, ahogy haladt a (román) tanulásban, úgy csúszott hátrább a magyar nyelv is a családban. Gyakran fordult elő otthon is tanulás közben, hogy az anyja kérdéseire románul válaszolt. Majd testvérével is románul beszélt, hisz őt is ugyanoda, a román iskolába íratták. Egyik gyermek vitte maga után a másikat, hogy együtt legyenek. Robi hetedikes volt, amikor osztályfőnöke (= diriginta) osztálykirándulást szervezett Ausztriába. Átutazva Magyarországon, megnézték Budapestet is. Itt Robi hirtelen sztár lett. Elkezdődött az ugratás, kedves élcelődés. Te, Robi! Ce ájá Moghiororszag? Kiderült, hogy a román gyermekeknek alig volt fogalmuk arról, hogy mi az hogy magyar, Magyarország, és van Budapest. Hangzottak a véget nem érő dicséretek, záporoztak a kérdések: „Milyen szép ország, milyen szép város ez a Budapest! Te, Robi! Te tényleg ilyen magyar vagy, mint ezek itt? Te tényleg tudod ez a nyelvet?”.„Robi fordítsd le nekünk ezt is, azt is.” És itt történt a baj. Ottlétük alatt pedig osztálytársai elküldték vásárolni, mivel az osztályban ő ismerte egyedül ezt a nyelvet. Robi ekkor döbbent rá arra, hogy őseinek, családjának és ennek a szép országnak nyelvét nem ismeri eléggé. Már annyira sem, hogy magyarul vásárolni tudjon. Mert már a konyhanyelvet is elvette tőle az iskola és persze, szülei. Robi szégyellt az üzletben megszólalni magyarul, és angolul kérte az árút.

Hányszor látok, hallok olyat is, hogy teljesen magyar nevet viselő fiatalból román ortodox papot nevel a vegyes házasság, a többségi iskola! „Az én onokám rómány pap lett!” − mondta szomorúan egy nagymama. − „Jól érvényesült, ez igaz, mindene megvan, őkeme boldog. Én is örülök, ha ő jól van, de nekem, magyar református magyar asszonynak, idebenn erőst fáj emiatt a lelkem.”

Hadd meséljek még egy másik tanulságos történetet a magyar nyelvű oktatásról. Az egyik magyar többségű erdélyi faluban az ott élő néhány román család gyermekei is a helyi magyar iskolában tanultak. Magyarul. Így történt ez az én Jusuf barátommal is, aki nemcsak tökéletesen megtanult magyarul, de írni olvasni is tud anyanyelvünkon. Történt pedig, hogy Jusuf román ortodox lelkész lett és az én gyülekezetembe, egy olyan szórványmagyar faluba került, ahol kevés magyar él, és bizony már nehezen beszélnek magyarul. Jöttek hozzám a magyar híveim nagy csodálkozva: Tieszteletesur, képzelje ez a rómány pap vellünk csak madzsarul diskurál. Még ökeme fordiccsa vissza felénk a beeszédet. Még azt is mondta nekünk, hogy „legalább vellem beeszéljetek magyarul, te, met egymás közett úgyis minnyá megfordiccsátak?” Tieszteletesur! Úgy megszégyentelenitett münket ez a rómánypap: azt mondta nekünk, hogy „Tee micsa hitván magyarak vattak te! Haagyátak el a nyelvetek? Oda jutattatak, hagy a rómánypap minnyá jabban tud maagyarul min tük!” Megfigyeltük tieszteletesur, amit őkeme mondott! Tám csak igaz lehet amit mand, ha má a ramány pap mangya!”

A család, a szülő, a nagyszülő felelőssége

Szeretném külön felhívni a figyelmet arra, hogy nevelésünk, anyanyelvi oktatásunk alapja és kiindulópontja is mindig a család! Hiába hagyjuk rá az iskolára, az utcára, a lelkészre gyermekeink nevelését, az már késő. Amit én nem végeztem el odahaza, helyettem nem pótolhatja senki és semmi. Az erkölcsi, anyanyelvi nevelés alapja a család.

Hadd szóljak még a szülők, a család, a közösség felelőssége mellett nagyszülők és dédszülők hatalmas nevelői felelősségéről. Sok-sok családban megadatik már manapság, hogy hosszú életkort megélt nagyszülők, dédszülők élhetnek egy faluban, gyakran egy udvaron, egy fedél alatt a fiatalokkal. Az idősek is helyet kaphatnak és kérhetnek a családi munkából, és így a nevelésből is. Nekik is ott kell állniuk az unokák mellett, és sokszor pótolniuk kell a rohanó, megterhelt, lelki, munkahelyi válságokkal, munkanélküliséggel küzdő, idegenben dolgozó szülőt. Nagyon sok helyen az ő feladatuk biztonságot, melegséget, több szeretetet, a jóságosság példáit nyújtani a családban. Sokszor hallom ma is vegyes házasságban felnőtt, nyelvünket beszélő, ma neves román orvosoktól, egyetemi tanároktól, hogy az én áldott magyar nagymamától tanultam meg magyarul. Így fogalmazott nemrég egy dédmama is: „Apád és Anyád örökké rohannak! Úgy látom, fiam, rám maradsz. Nem baj, kicsi lelkem. Anyanyelvi nevelésedet, a jövődet a Dédmama fogja kézbe venni!”


Végül

Hadd idézzek egy anyának két vallomását tizenöt év alatt.1993: „Örülök annak, hogy mindhárom gyermekem román iskolába járt. Magyarul úgyis tudnak, jól megtanultak románul, a fölösleges (!) magyar órákat másra tudtuk fordítani: világnyelvekre, sportra, hasznos dolgokra. Sikeres gyermekeim vannak.” 2008: „ Gyermekeim jól haladnának az életben, de munkanélküliek, rosszul beszélnek már magyarul, és már sms-t is románul írnak. Mindhárom románnal kötött házasságot. Ez van. Lehet, hogy valahol elrontottam. De most már látom, hogy vége!”

Persze, ne csak a szomorú példákat sorolgassam. Volt olyan elszánt nagymama, aki határozottan eldöntötte, hogy megmenti unokáját. Kicsiny falujában a többszáz román mellett hetven magyar él, és épp engem keresett meg a kéréssel, jellegzetes mezőségi hangsúllyal: Seegiljen tiszteletes úr! „Eztet a liiánkát tedzsük be magakhaz a református koolégiuba. Aagyunk a szájába madzsar szót, hogy neehagy csíináloggyék meg rómánynak!” És sikerült. Azóta is mondja a nagymama szép magyar dédunokáit látva: tisszteletes úr, ha műk akkor ketten nem küzsdünk, ma a liánkánk nem magyar!

Tanuljunk tőlük, sorsukból, helytállásukból! Figyelem! Iskola, pedagógus, szülő, egyház, a teljes anyanyelvi közösség minden iskolaválasztásban, minden gyermekveszteségnél naponta. Én pedig ígérem, hogy ha az Úr éltet, folytatom intelmeimet tovább, a másik két kérdésről: a vegyes házasságról és az anyanyelvünk védelméről.

Vetési László

(2010. őszétől több erdélyi gyülekezetben elhangzott vetített képes előadás írott változata.)

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Megújulóban a verespataki református templom

Megújulóban van a verespataki református templom is. A három magyar templomos Verespatak templomait lassan-lassan sikerül felújítani.

Friss anyagok

Műemlékké nyilvánították az Urmánczy-kastélyt

Hároméves bürokratikus eljárás után az örökösök kezdeményezésére műemléki besorolást kapott a maroshévízi Urmánczy-kastély. A család...

feltöltve 11 napja

Megmutatják, hogy léteznek a segesvári magyarok

Három éve még kevesen hitték, hogy Segesváron a várban vagy a köztereken mutathatják meg a magyarok egy róluk szóló kulturális fesztivál ...

feltöltve 1 hónapja

Ünnen a maroshévízi reformátusoknál: megújult a közösség temploma

Különleges ünnepnap volt július első vasárnapja Maroshévíz reformátusai számára: a szórványgyülekezet 124 éves templomának megújulását...

feltöltve 1 hónapja

Máramarossziget egyetlen magyar utcával maradt

A hetven éve még magyar többségű településen csak a múlt a városalapítóké.

feltöltve 2 hónapja

Tanuld újra az anyanyelvet!

Dél-romániai magyaroknak indít magyar nyelvtanfolyamot egy kolozsvári egyesület.

feltöltve 2 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro