Nagyenyedi égő csipkebokor

Elhangzott Nagyenyeden A Misztótfalusi Kis Miklós Otthon avatásán 2003.október 10-én

2 Móz 3,1-4.

Nagyenyeden vagyunk, az erdélyi magyarság történelmének szellemi fővárosában. A nyelv és kultúra hajdani fellegvára köré itt a Maros völgyében a vidék kis falvaiban már majdnem utolsó hit-és nyelvszigetek húzódnak. Enyed a remény. Oktatási akadémiát itt teremtett, és a lángok elől ide menekített Apafi Mihály. De Erdélyben aligha szenvedett többet város, vidék, mint Nagyenyed. Szinte alig volt évszázad, amikor ne lett volna tűz martaléka: az otthonok, templomok, iskolák. És minden hamuba süppedés után az építés, a cselekvő hit lángja és fénye is kellett, hogy újra lehessen kezdeni.

 Az apósa juhait legeltető Mózest a Hóreb hegyén égő csipkebokorban szólítja meg az Úr. A bokor ég, de nincs füstje, és nem hamvad el. Ott a hegyen nemzetmentő feladatokra kap megbízatást, és arra, hogy az egyiptomi rabságból népének szabadítója legyen, legyen a szinte reménytelen újrakezdő. Itt kap személyes lángot arra, hogy népe legnagyobb prófétája, államférfia, országalapítója legyen. Még akkor is, ha emberileg reménytelen.

Hányszor kellett Enyeden újrakezdeni? Kicsinyke Erdély legnagyobb hadszínterén a Maros völgyében török és tatár, labanc és lázadó móctömeg, mindig ide rohant le gyújtogatni a pusztítás lángjaival. És valahogy mindig a templom, az iskola égett a leghamarabb, mindig a kultúra lett a lángok martaléka. Alexandria óta nem felejtjük, hogy a könyvek, a papíruszok égnek a legkönnyebben. Vajon tényleg ezek a legveszélyesebbek? Ezekre kell tehát a legjobban vigyázni.

Enyed a lángok városa volt, ide rohant mindenki bosszút állni, felégetni azt, ami nem az övék. Égett a csodálatos könyvtár, a múzeum, az Ige otthona, a templom és iskola, csak azért mert más. Délvidéken még ma is láthatjuk, hogy hová süllyedhet a magvadult gyújtogató tömeg.

De megmaradtak a falak, az újrakezdés fundamentumai, és újjá lehet építeni mindent, de nem a bosszú, hanem az építés lelkesedésének világánál. Újra kell kezdeni mindent, és Enyednek mindig volt ehhez ereje, hogy talpra álljon, hirdesse a cselekvő reményt. Ha kellett, a diákok fűzfadorongokat ragadtak a labancok ellen, hogy megvédjék a várost, templomot, iskolát. Ha kellett, volt bátorságuk hadba indulni a szabadságért. Ha nem volt más út, akár a torockói sziklabarlangokban is megtartották óráikat. A hit és a remény győzött: csakazértis.

Ezért van hát, hogy Nagyenyed ma sem egy Erdély fontos városai között, hanem a magyar oktatás nagy Szent Városa.

Barátaim! A pusztító lángokkal szemben csak az építés fényével és lángoló hitével lehet harcolni.

Ezért született hát most Nagyenyeden egy újabb otthon: az oktatásnak, az anyanyelvnek, a jövőbe vetett hitnek otthona. A helyi közösség mellett legnagyobb pedagógusunk, Apáczai Csere János nevével és szellemével tevékenykedő alapítvány támogatásával. Ebben a veszélyeztetett sarkában a Maros völgyének, ahol lassan már csak a kövek beszélnek, van ereje a lerombolt köveknek épületté emelkedni.

Mert vannak építő lángok, ahol csak fény van, de nincs füst, nincs pusztulás, enyészet. Ez a fény világít és másoknak is utat mutat. De ez csak ott van, ahol Isten maga van jelen munkánkban, lelkesedésünkben. És az Úr csak annyit vár, hogy munkára szólítására így válaszoljunk: ímhol vagyok.

Legyen az Úr áldása ezen az otthonon, építőin, fenntartóin, benne lakóin.

Vetési László