Főoldal / Igehirdetések, előadások /
„Mit cselekedjünk, hogy megmaradjunk!”
Elhangzott 2006. november 30-án, Budapesten, a Sándor palotában szervezett második szakmai tanácskozáson
A megtisztelő első helyen szólóként úgy érzem, kötelességem először is megköszönni Köztársasági Elnök Úrnak ezt az újabb találkozót. A jelenlevők közül néhányan abban a helyzetben vagyunk, hogy másodszor is itt lehetünk ezen a szakmai tanácskozáson a mai kiemelt téma, a határon túli szórványkérdés körüljárásakor. A májusi megbeszélésen ha jól emlékszem, épp én javasoltam, hogy ez legyen a következő téma, és számomra már akkor megadatott, hogy nagy nemzeti kérdésünket erdélyi szemmel is körüljárhassam.
Beszélgetésünk tárgyának körülhatárolásához szórványfogalom meghatározás helyett egy munkafogalmat ajánlok. Olyan közös nemzeti értékeket őrző magyar etnikai csoportról beszélgessünk, amely kis lélekszámban, környezetében hátrányos arányban és identitásveszélyeztetett környezetben él, és az önazonosságához tartozó értékeit saját belső erőtartalékaiból nem tudja fenntartani, megőrizni és fejleszteni.
Már a bevezetőben szeretném leszögezni, hogy a magyar szórvány kérdése a mai Kárpát-medencei és egyetemes magyarság egyik legfontosabb és legsúlyosabb kérdése. Hogy miért, azt a demográfiai, népesedési és asszimilációs adatok pontosan bizonyítják. Ahová mostanra jutottunk, lassan kilencven évvel Trianon után, egyszerre függ össze Kárpát-medencei életterünk összezsugorodásával, a természetes asszimilációval, másrészt a városiasodással és az Európa és a világ fele irányuló a migrációval. De majdnem ilyen súllyal igaz az is, hogy súlyos és hibás politikai, nagyhatalmi döntések és az erőszakos asszimiláció, tervszerű etnikai tisztogatások nyomán juttattak ide.
Azt hiszem, hogy a zsidóságot leszámítva alig van még egy nép, amely Európában akkora etnikai sérelmet, megaláztatást, önazonosság elértéktelenedést élt volna át, mint a magyar. Ebben a történelmi csatamezős veszteségeink mellett közre játszik az is, hogy Közép- és Kelet-Európa legmagányosabb, legtárstalanabb népcsoportja vagyunk, és belső Európa legnehezebb nyelvét beszéljük. A nagy germán, latin, szláv tengerben nem vesz körül minket rokon-nyelvi és kulturális testvérgyűrű, mely védelmezhetne, mely számunkra értékeink és tulajdon népességünk regenerálódását biztosíthatná.
Fellapozva májusi vázlatomat, szeretném újra felhívni a figyelmet néhány ott már jelzett fontosabb feladatra.
Az első az lenne, hogy a magyar szórványkérdést vissza kell helyezni az egyetemes magyar beszédmódba, de nem a nemzetsirató naratívák közé, hanem a cselekvésébe. Erről a beszédmódról le kell hámozni a mítoszokat, az etnobizniszt, a politikai presztízsgyűjtést és a politikai befolyás növelést, a hétköznapi érdekek széljátékát.
Szórványról beszélgetve gyakran beleesünk abba a hibába is, hogy egy megkövesedett szemlélettel csak a Kárpát medencében és a megszokott migrációs területekre tekintünk, és csak ott tervezünk. A térvesztésből és népességfogyásból származó, történelmi emlékeket és értékeket őrző maradékszórvány mellett kiemelten kell odafigyelni a magyarág legnagyobb temetőjére, a nagyvárosra. Ma a magyarságnak – az egyházak lakótelepi missziói munkáján kívül – sajnos nincs használható nagyvárosstratégiája, de cselekvési mintája sem.
Szeretném felhívni a figyelmet az utóbbi évtizedekben jelentősen megnövekedett létszámú külmigrációs magyarságra is. A magyar szóhasználatban szerencsésen kettévált a fogalom: a trianoni területeken maradt veszélyeztetett népességünk behatárolására a szórvány, és a történelmi életteret elhagyó migrációs magyarságságéra a diaszpórát használjuk. De növekvő és soha nem tapasztalt ütemű a világon való legújabbkori szétszóródásunk is. A nagy történelmi kivándorlások mellett – Trianon előtt és után, 56-ot követően - egy új „amerikázási” hullám tanúi vagyunk, mely méreteiben túlnő minden eddigi népességmozgást. Ehhez pedig a magyar államnak sajátos és kidolgozott, magyar migrációs népességvédelmi politikája is kell legyen.
A sok belső gond mellett szerencsésnek mondható, hogy a határokon túl maradt magyarság számára a legfontosabb migrációs célország továbbra is Magyarország. Hozzá kell tennem, hogy még, mert nem lehet tudni, mikor ez meddig tart. De az ide átköltözött magyar népesség is egyfajta értelemben belső szórványnak számít, hisz eltérő történelmi hagyományok, más-más nyelvváltozat és szokásrend különbözteti meg az anyaországitól. A Magyarországra áttelepedett határon túli magyarság rétegeiben pontosan és hosszú ideig nyomon követhető ez az elkülönülő másság.
Mit lehet és kell tenni a határon túli magyar szórványokért. A megmentés szót szándékosan mellőzném. Vannak területek, ahonnan vissza kell vonulnunk, mert már nem népesíthetjük be. Itt ápoljuk értékeinket, őrizzük emlékeinket.
Folytatni kell az alulról való építkezést, a legalsó szintű intézményteremtést, az iskolaközpontok építését hogy elérjük az egyetemeket. Itt jelentős sikereket mondhatunk magunkénak. De az utódállamok – állampolgároknak alanyi jogon járó – támogatáspolitikája sehol nem kedvez a kisebbségi kultúrák fennmaradásának. Meg kell oldani a szórványintézmények működésének kérdését, és ehhez normatív támogatási rendszer kell. Ezek között pedig minden anyanyelvű szórványbentlakásnak az alapműködéséhez is normatív támogatással kell hozzájárulni. A rendezvényközpontúság helyett működésközpontú támogatási rendszert kell kialakítani, mely a „szimbolikus térfoglalás”, a „közérzetjavító” támogatás mellett az organikus fennmaradásra néz. A nehéz szórványfeladatokat ellátó oktatási intézményeket, diákotthonokat, lassan be fogják zárni, ha fenntartásuk minimumára nem lesz pénz. Ezekhez hasonlóan fenn kell tartani néhány országos csúcsintézményt is, melyek az építőmunka, a kapcsolattartás, a reményépítés szakmai hitelét hordozzák.
Támogatni kell az alapkutatásokat. A határon túli komplex identitásproblémákkal küszködő területeken nem lehet hályogkovács módjára dolgozni, tervezni. A kutatásnak a fontos elméleti adatbázisok mellett az azonnali cselekvésre is kell nézniük, a problémamegoldó kutatásra. A kutató szakma igénybevétele a jelentős döntésekben és a politikai küzdelmekben mindenütt nagy kívánnivalókat hagy maga után. Kutatni kell, hogy a szakma elméleti bázisa biztosítsa a cselekvés szakmai hitelét is.
Érezzük, tudjuk, hihetetlenül mélyen van ma a Kárpát medencében a magyar nyelv státusza. A nyelvápolási és őrzési feladatok mellett a nyelvi státustervezésére és státusemelésére sürgős tervet kell készíteni. Felértékelni a magyar nyelv térerejét. Ehhez egész napos, az egész Kárpát-medencében vételezhető médiára is szükség van.
Erdélynek kb. 500 kiemelten veszélyeztetett településén normatív támogatási formában, szerződéssel, missziós kiküldéssel magyar pedagógust kell kitelepíteni az osztatlan tagozatú vagy magyar oktatás nélkül maradt helyekre. Erre készítettük a Lámpás tervet. Célunk: jól előkészítve, szakmailag felkészíteni a pedagógust, megteremteni helyi munkafeltételeit, szerződéssel kitelepíteni és kiemelten javadalmazni, szolgálatában segíteni, lelkigondozni, biztosítani továbbképzését, és munkáját szigorúan ellenőrizni.
Vannak települések, területek, ahol már csak az egyház maradt jelen. Az egyházak magukra maradtak a hátrányos nyelvi területeken a kisebbségi hajszálérhálózati feladatok ellátásában. Folytatni kell tehát a kis településen kiemelt szolgálatokat végző lelkészek rendszeres anyagi támogatását. Itt sok helyen az egyháznak kell az oktatási funkciót is ellátni. Vannak és egyre inkább lesznek települések, ahol minden rehabilitációs munkát az egyetlen ott élő értelmiségre, a lelkészcsaládra, ezek munkájának segítésére kell terveznünk és építenünk.
Közben pedig a szórványokból be kell gyűjteni mindent. Sajnos egy-két évtizedünk van még hátra Erdélyben kb. 300 olyan településen, ahol jelentős történelmi emlék, műemlék templom, kastély, emlékhely tövében 10-20 magyar él. Mi erre hirdettük meg a Holttenger dokumentációs programot, és végezzük erőnk feletti áldozattal. A teljes tárgyi, szellemi értékbegyűjtést kell végezni, a teljes szóbeli emlékezet- és élettörténet anyag rögzítését.
Pénzre volna szükség néhány rehabilitációs, revitalizációs, próbaprogramhoz is. Néhány régióban próbáljuk ki a támogatások, tervek hatékonyságát, folyamatok befolyásolhatóságát és irányát, és az esetleges vitalizációs irányváltást. Gazdasági felzárkózáshoz, munkahelyteremtéshez regionális fejlesztési tervek, kellenek. A magyar szakembereknek is segítséget kellene nyújtaniuk a határon túli magyar régiók fejlesztéséhez regionális gazdálkodási tervekkel.
Fontos szempont, hogy minden szórványtámogatási rendszerben kerüljünk el az alamizsna hatást. Az a cél, hogy a támogatás, minél organikusabban épüljön be a működés belső rendjébe, és hozza meg az életműködés változásának várt hatását. Mi nem szórvány rezervátumokat akarunk, szervátültetéssel nem mesterséges életbentartást szeretnénk, hanem a támogatással a kisközösségek életfontosságú saját szerveinek vitalizálását, belső immunizációs erőtartalékainak mozgósítását.
Külön és kiemelten szeretnénk felhívni a Köztársasági Elnök Úr figyelmét és arra kérni, hogy a rendelkezésére álló szerény eszközökkel, tekintélyével minden szinten és helyen képviselje a magyar szórvány létkérdéseit. A magyar Köztárasági Elnöknek nem sok politikai hatalma van, de alkotmányos lehetősége arra igen, hogy a helyzet passzív szemlélése mellett és helyett a határon túli kérdésekben is erőteljesebben szóljon, és a politikai pártoktól a nemzeti konszenzus megteremtését szorgalmazza, elvárja. Lassan már csak a Köztársasági Elnök személye és tekintélye az, ami a nemzet egységét kifejezheti. De történelmi felelősségre és feladatokra intő helyzet és parancs is ez. Van egy régi és igen bölcs román szólás, ami témánk és a magyar belpolitikai helyzetre egyaránt vonatkozik: „ég a ház, és a vénasszony fésülködik”. Van néhány olyan terület, ahol a Köztársasági Elnök kioszthatja a feladatot a politikai pártoknak. Van hatalma arról szólni, hogy ég a ház, és néhány nemzeti minimumban közös véleményen kell lenniük. Ezek közé tartozik a teljes magyar nyelvterületet próbára tevő szórványkérdés is. Meg kell keresni azt a keveset, ami még összeköti nem csak az odahaza csatázó magyar politikai pártokat, de a határon túli, önmagukkal testvérharcot folytató pártokat, mozgalmakat is. Hogy ez az ország ne csak az aréna-Magyarország legyen, ahol a csaták folynak, hanem a gondhazában a közös cselekvéséé is.
Ehhez igen fontosnak és jelképnél is jelentősebb lépésnek tartanánk, ha Elnök Úr évente néhányszor, jól előkészített és kellően mediatizált Nemzeti Estéket szervezne, ahová rendszeresen hívná meg találkozóra a politikai pártok képviselőit, elbeszélgetni a nemzet nagy gondjairól, keresve velük az együttgondolkodás és cselekvés útjait. Itt van elsőként mai témánk is, mely aggasztó gondnak és cselekvési feladatnak egyaránt elegendő.
Köztársasági Elnök Urat arra is szeretném megkérni még, hogy közös nagy gondjaink védnökeként képviselje a szórványtámogatás néhány területe normatív alapokra helyezésének kérdését is. A magyar támogatási rendszerben történt pénzügyi megszorítások után sajnos nem lehetünk optimisták. Az alapok átcsoportosítása, alapítványok, kutatói hátterek megszüntetése nem szolgálják közös ügyünk előrehaladását. A szórvány „a nemzet nagymamája”. Egy rendes családban, a családi háztartásban a pénzügyi megszorításokat nem a nagymama szívgyógyszerénél kezdjük el, hanem a családfőnek a pazarlásról, az italról, a cigarettáról való lemondásával, a gyermekek zsebpénzének megkurtításával.
Fontos lenne, hogy Köztársasági Elnök Úr személyesen és testközelben is találkozzon a határon túli szórványhelyzettel. Szeretnénk meghívni egy erdélyi szórványkörútra. Próbálja megkeresni a kapcsolatot Bặsescu államelnökkel is, ezzel az igen veszélyes-intrikus mai romániai matrózvezetéssel, de e hahotázó matróz populizmus csapdájába be nem sétálva, keresse a közeledést, de az elvárási utakat is körüljárva. Nem felejtve a legnagyobb csapdát: az elmúlt évtizedekben minden román-magyar találkozókor a románok nyertek.
Látogasson el az Elnök Úr – egy jól előkészített útiterv szerint - a határon túli veszélyeztetett régiókba, és elsősorban nem a mediatizált szórvány sztárhelyekre, hanem a mélybe is. Sajnos bőven van ilyen helye a tiszteletteljes főhajtásnak: Bartók szülőföldjén Nagyszentmiklóson, Bethlen Gábor szülőháza előtt Marosillyén, vagy a Bolyaiak szórvánnyá lett szülőfalujában, a Szeben megyei Bólyán is. Mi készek vagyunk többen is segíteni az előkészületekben, a helyek kijelölésében.
A növekvő asszimiláció Kárpát-medencei magyarságunkat mélyen beépítette a minket körülvevő népeinkbe. Az is fontos szórványfeladat, hogy ha már nem csak együtt, de egymásban is élünk, a környező népeink fele keressük meg az építő kapcsolatokat. Az unióban, amely történelmi lépés lesz, hiszen a nagy belső csatákkal terhes évszázadok után – pl. hogy kié is legyen Erdély – először történhet meg, hogy Erdély úgy román terület, hogy egyesül Magyarországgal is. A határviták helyett talán megtörténhet a nagy történelmi csoda: az európai Erdély végre azoké is lehet, akik benne élnek. Nem hiszem, hogy a német-francia megbékélési mintának elérkezett volna magyar-román vonatkozásban is az ideje, de volna bőven néhány olyan terület, amelynek irányaiba építően nyithatnánk végre egymás fele, de nem lépve be semmilyen politikai csapdába.
Még nem látszanak tisztán a fennmaradás kiútjai, de a kulturális és területi autonómia is elvi kérdése a határon túli magyarság fennmaradásának. Úgy tűnik, hogy a belső szórványoknak is. Belső anyaországokat kell kialakítanunk, hogy ezek egyrészt biztosítékai lehessenek a megmaradásnak, de lehetséges gyűjtőterületeivé válhassanak ugyanakkor a szélső régiók veszélyeztetettjei számára is.
Végül, témánk és a feladataink között még egy főhajtásra szeretném, ha megállnánk a 20/21 század egyik legnagyobb szórványmagyarja, a nemrég elhunyt Sütő András író emléke előtt. Senki sem szólt olyan sokat és hitelesen témánk és nemzeti közösségünk közös gondjairól, mint ő. Itt is van egy olyan feladat, amelyhez feltétlenül szeretnénk a Köztársasági Elnök Úr segítségét és közbenjárását kérni: próbáljuk együtt megmenteni Sütő András szülőházát, váltsuk meg a családtól, és rendezzük be emlékháznak. Mezőségi kegy- és emlékhely lehetne egy olyan történelmi tájon, ahol nagyon fontos és lassan már csak az utolsó tett az emlékezés.
Lehetünk hát végre önmagunk urai, miközben mindenütt önmagunkkal és saját gondjainkkal vagyunk határosak? Miben és kiben bízhatunk tehát? A feladataink is közösek, és a Hunyad megyei „szórványmagyar” Bethlen Gáborral szólva, nincs más, amit tehetünk: „úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk!”
Vetési László, református lelkész, Kolozsvár
