Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Interjúk /

Minden magyar felelős minden magyarért

A hazai magyar szórványhelyzetről az erdélyi szórványsors legjobb ismerőjével, Vetési László református lelkésszel (felvételünk) beszélgettünk, aki az elmúlt öt év alatt legalább egyszer megfordult ezerháromszáz faluban dokumentálódás végett, és több tucat tanulmány mellett két önálló kötetben (Juhaimnak maradéka és Ne csüggedj el, kicsiny sereg) tette köz-kinccsé a terepen tapasztaltakat.

Beszélgetés Vetési Lászlóval


A szórványmagyarság megtartása és szülőföldjén tartása alapos stratégiai felkészülést követel meg mindazoktól a magyarországi és kisebbségi magyar politikai, gazdasági, egyházi, kulturális és civil társadalmi intézményektől és szervezetektől, amelyeknek a diaszpóra politikában (igaz, ilyen még nincs, de lennie kellene!) szerepe lehet. Ennek a felkészülésnek egyaránt ki kell terjednie az aprólékos helyzetelemzésre, a tennivalók végiggondolására, a gyakorlati megtervezésre és természetesen ezek elvégzésére.

Pomogáts Béla ekképpen fogalmaz abban a tanulmányban, amelyet A magyarság egyhatoda címmel a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet Határtalan hazában elnevezésű sorozata negyedik kötetében közöl. A Barangolások a szórványvilágban alcímű, Mint oldott kéve főcímű kötet indító írásában Pomogáts hiányolja a hivatalos magyarországi és a határon túli kisebbségi politikából az erőteljes és összehangolt törődést a szórvánnyal, pedig, miként a statisztikai adatokra hivatkozva hangsúlyozza, e kérdés közel kétmillió magyart érint, "szinte minden hatodik magyarnak idegen nyelvű, más kultúrát hordozó népesség között kell leélnie életét".

A falu kiürül, a városi szórvány gyarapodik

A szórványkutatást gyakran emlegetik pusztuláskutatásként. Valóban erről van szó?
Ez tulajdonképpen magyar jellegzetesség, betegség. Olyan sok a nyelvi, identitásbeli sikertelenségélménye a magyarságnak, hogy amikor azt mondjuk, szórvány, akkor nem az jut eszünkbe, hogy az udvarhelyi székely leköltözött Darócra, Kacára, és benépesítette, elmagyarosította, hanem az jut eszünkbe, hogy beköltözött Brassóba, Botfaluba, és elkezdett felszámolódni.

Milyen mértékben felelős az elszórványosodásért az elöregedés, az elvándorlás? Hányféle tulajdonképpen az erdélyi magyar szórvány?
Az egyik a maradékszórvány, erről szól a pusztulásirodalom. Ez a Mezőség jellegzetes emblémája, gyászeleme. Van migrációs szórvány, ennek jellegzetes gyűjtőhelyei a nagy-városok. A népességelszívás egyik oka, hogy a székely városokat nem erősítették meg gazdaságilag, nem kaptak kellő arányú ipart ahhoz, hogy itthon tartsák a lakosságot, más vidékek pedig fejlődtek, így lett nagy szívóközpont a Zsil völgye, a belső székelységnek pedig Brassó. Ezek nem csak megélhetését, hanem temetőjét is jelentették ennek a népességnek. Ilyen még a teljes bányavidék Hunyad megyével, Temesvár és a Küküllő mente. Az elszívás egyszerre jelentette a városi szórvány felerősödését és a falvak kiürülését.

– Mi az oka annak, hogy a nagyvárosi szórványközösségek nem erősödtek meg annyira, hogy meg is maradhassanak, hanem inkább beolvadtak?
Kezdetben lélekszám szerinti szaporulat történt, elkezdődött az oda betelepedett népességnek az önszerveződése. Brassóban például a székely emigráció megduplázódott a húszas-harmincas évektől a hatvanas évekig, és erős közösségeket alkottak, az ezer lelkes gyülekezetekből lettek nyolc-tízezer lelkes gyülekezetek, felerősödött az oktatás, a művelődési élet, talpra álltak a lapok, olvasóközönségük volt. Az első, második, harmadik generációval nem volt probléma, de később ez az emigráció beintegrálódott a többségi környezetbe.

Többségiből kisebbségi

– Mondjuk ki, a székelynek hiányzik az immunizációs kultúrája. Az immunizáció azt jelenti, hogy amíg a szórványban lévő megtanulta, hogy mit jelent a másik, hogyan tanulja ki a másik esze járását, fifikáját, ügyeskedéseit, addig erre a tömbből érkező nem volt felkészülve. Ebből származtak az olyasmik, például Bukarestben, hogy az első nemzedék a második periódusában, illetve a második nemzedék kezdett többségiként viselkedni. Kezdett sodródni a többséggel, mert nem tudott kisebbséggé válni. Ezért szoktuk megállapítani azt, hogy a székely elmegy románnak Bukarestbe. Nagyobb román lesz, mint a román, mert túlkompenzálja magát azért, mert nincs felkészülve arra, hogy miként kell többségiből kisebbségivé válni.

Ki van nehezebb helyzetben, a maradékszórvány vagy a városban kisebbségben élő magyarok?
Az ott maradt közösséget általában szociális szórványnak nevezzük, tehát leépülő közösség, amelyben felszámolódik a megélhetés minimális tartalékkészlete. A másik pedig egy demográfiai identitásszórvány, amely egy másik többség környezetébe kerülve kezdi fogyasztani a többségi kultúrértékeket, megváltozik az oktatáspreferencia, az úgynevezett jobb érvényesülés érdekében a többségi iskolát választja, többségi intézményfogyasztó lesz. Ez nem csak úgy történik, hogy kezdi ezt választani, hanem kezdi tagadni vagy elfelejteni, leépíteni a sajátját. Sérülnek az etnikai reflexek, mint például a rádióhallgatás, a tévénézés. Akár-hány magyar adó van, egy ilyen környezetben a románt nézi, hallgatja.

Az identitásszórványban tapasztalható a legtöbb vegyes házasság. Milyen változásokat idéz ez elő az egyénben és a közösségben?
Ez már a globalizáció terméke. Azok a szintkülönbségek, értékkülönbségek, amelyek elválasztóak voltak a különböző népcsoportok, illetve etnikumok között, kezdtek összemosódni. Teljes értékrend-felborulás jelenik meg sokszor a hagyományosan magyar értékrendű, magyar faluban is, ha ott vegyes házasságok jönnek létre.

–Először megkezdődik az identitászavar, majd végül az identitásvesztés?
Az első az identitások összemosódása. Ezt a szakirodalom úgy használja, hogy kemény identitás és lágy identitás. Jellegzetesen a székely példát szoktuk kemény identitásnak nevezni, amikor az egyén deklarálja, hogy ő székely, ennek az átmenete az, amikor ez is vagyok, és az is vagyok, nem is tudom, ki vagyok, majd kezdődik az identitásfellazulás, az összemosódás, vegyes házasság, beolvadás. De az is előfordul, hogy egy bizonyos népesség adott rétege bizonyos intézmények védelmében identitásvédetté válik, és ezeket nem nevezhetjük szórványnak. Ettől nem szórvány a gyulafehérvári római katolikus székesegyházhoz és a teológiához tartozó papi társadalom, amelynek teljes napi tevékenysége, kommunikációja a kisebbséghez kötődik, és ugyanabban a városban a külvárosi betelepedettek nemhogy szórványt, hanem teljes asszimilációs népességet alkotnak.
Kolozsváron is, hatalmas intézmény-rendszer árnyékában, etnikai burokban élnek a kisebbséghez tartozók, de itt azzal a tragikus jelenséggel is találkozunk, hogy van intézményrendszer, megvan az értékfogyasztás lehetősége, színházak vannak, nyolc középiskola, ennél több általános iskola, és ez sokaknak semmit nem jelent. A szórványkérdés nem csak arról szól, hogy egy közösségnek nincs lehetősége a saját kultúráját művelni, hanem arról is, hogy bár húsz-harminc digitális magyar csatornát nézhetne, minden este elmehetne egy művelődési rendezvényre, színházba, operába, templomokba, ennek ellenére valamelyik lakónegyed mikrovilágában ő asszimiláns.

Megvédi a szórványközösségeket az identitásvesztéstől, ha erőfeszítéseket tesznek önazonosságuk megőrzése érdekében?
Ezeket a csoportokat szoktuk rétegközösség-szervezésre biztatni. Egyrészt az egyház próbálja megszólítani a fiatalokat, időseket, gyermekeket, délutáni oktatást szerveznek. Rengeteg találékonyság kell ahhoz, hogy a rétegeiben megszólított közösségek visszanyerjék funkcionális identitásukat. Ilyenek a család, megélhetés, a szabad idő megtervezése, művelődés, az emberélet fordulóihoz kapcsolódó fontos események. Több helyen tettek kísérletet, hogy településenként fogják meg a közösségeket, például falunapot rendezni városon, amikor egy adott településről elszármazottak találkoznak. Az effajta gyökérerősítő programok fontosak.

Szokták mondani, hogy a maradékszórvány a nemzet öregkora. Erős identitással rendelkeznek, de fogynak, szegénységben élnek, a gazdálkodás is nehéz számukra, egyházaik is fogynak. Mi az ő helyzetük?
A szórványkérdés lélekszámában, számbeliségében városi kérdés, értékhordozásában falusi. Ez nagyon fontos dolog. Vannak falvak, ahol ötven évvel ezelőtt harminc vagy száz magyar élt, nyolcvan évvel ezelőtt három-négyszáz, és ennek a közösségnek kultúrája volt, tanítója, papja, saját hagyománya, különböző szokásvilága, építészete s temetője volt. Ott találhattuk a magyar arisztokrácia emlékezetét. Jelenleg folyik a leépülés, eltűnnek az utolsó emlékezők. Megpróbáljuk megmenteni az ott maradt utolsó fiatalok gyermekeit, például ilyen a Kallós-féle iskola. Minden egyes kis faluból, ahol van húsz magyar, és abból egyetlen gyermek a Válaszúton tanul. A gyermekeket meg kell menteni, az öregeknek szociális védőhálót kell építeni, a teljes értékbegyűjtést el kell végezni. Van Erdélyben háromszáz olyan település, amelynek tíz-tizenöt éve van még hátra az értékmentés szempontjából. Utána nem marad semmi.

Ha az értékhordozó közösségek fogynak, lassan kipusztulnak, hová mennek vissza a jelenleg más településre mentett gyermekek? Hová viszik az általuk hordozott értéket?
Ez valóban nagy kérdés. Ezt nem tudja megoldani egyetlen kisebbségi stratégia sem. Ma a romániai magyar szórványfalu a megélhetés és más összetevők szempontjából alkalmatlan arra, hogy az általános iskolát végzett gyermeknél iskolázottabbat visszafogadjon.

Mi a megoldás?

Az alapelv az, hogy a veszélyeztetett identitású, romániai magyar peremmagyarság rehabilitációját legalul kell kezdeni. Az óvodához, iskolához, az egyházi és lelki gondozási formákhoz, a szociális védőhálóhoz jusson hozzá a veszélyeztetett területen élő egyén. Ennek onnan kell kezdődnie, ahonnan egy normatív pénzalap előteremtődik. Ennek, természetesen, találkoznia kell a közös akarattal. Az erdélyi magyarságnak nincs közös veszélyérzete. Alulról kell megfogalmazni a belső igényt. Ez nem infúzió, nem mesterséges életben tartást akarunk, hanem hogy legyen meg a minimum az alapvető életműködéshez. Ezt nekünk kell megteremtenünk, fenntartanunk, kívülről bizonyos beszámítható segítségre van szükség, de az identitást nem lehet kívülről infúziózni.

Nem érezzük egyformán ezt a vészhelyzetet. Erre egyik példa a csángóföldi keresztszülő-program. Nem szentgyörgyi, kézdivásárhelyi, csíkszeredai, kolozsvári keresztszülők jelentkeztek, hanem szinte kizárólag magyarországiak.
Ez ugyanígy igaz a Nyilas Misi-program esetében is, alig van erdélyi magyar támogató. Ha nincs Erdélyben ötszáz olyan orvos, országgyűlési képviselő, magasan képzett ember, vállalkozó, aki ötszáz gyermeknek a havi költségeihez hozzájárul kétmillióval, akkor zárjuk be az egész kisebbségi létet, és mondjuk azt, hogy itt nem érdemes tovább semmivel sem foglalkozni. Hiába van konkrét program, ha ül és malmozik az erdélyi magyar vállalkozó, pedig nem arról van szó, hogy a te zsebedből váljék egyetemi tanárrá, hanem járulj hozzá, hogy magyarul tanulhasson.

Ma mük, holnap tük

Ennyire sötét a tömbmagyarság és a szórványmagyarság viszonya?
Igen. Pedig erre az érvényes, hogy ma mük, holnap tük. A szórvány újratermelődik. Ezt nem szabad elfelejteni. A szórványlétnek nincs vége, a szórványrégióknak sincs vége. A nyelvhatárok mozognak. Nagy harcok folynak ma a városokért, a gazdasági megerősödésért, demográfiai jelenlétünk fenntartásáért, és harcok folynak nagyvárosaink gyűrűjében a földe-kért. Földpocsékolás folyik. Adják el a földeket, főként az épülő autópályák mentén. Ez mind a szórványlét újratermeléséhez vezet. Szorul ki a nyelv, szorulunk ki az intézményekből, nincsenek embereink a megfelelő helyeken. Ezek mind az önvisszaszorítás jellemzői. Belső szándékra, együttérzésre, a civil intézményrendszer együttérzésére és cselekvési szándékára van szükség. Minden tömbmagyar önkormányzatnak legyen szórványoknak szóló cselekvési programja, és azt vigye is véghez. Kezdjenek együttműködni település- és intézménypárokban.

– Külön kell-e tárgyalni a csángókérdést?
A csángókérdésnek, a csángópolitizálásnak el kell jutnia a csángóföldre. Még mindig nincs konszenzus ebben a kérdésben, folyik egy magyarországi csángó lobbi, egy elitista csángó lobbi, itthon folyik a rendezvény-csángópolitika, van egy etnobiznisz is, az ellenben nem kap elég támogatást, ami ott, náluk folyik. Az említett cselekvésekre mind szükség van, de a hangsúly azon legyen, ami ott történik közöttük. A támogatás súlypontjának haza kell mennie csángóföldre.

Fekete Réka, Háromszék, 2007. március 24.

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

Friss anyagok

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 9 napja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 11 napja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 13 napja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 13 napja

Maros megye 28.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Felső-Maros mentén a Luc patak völgyében és mellékvölgyeiben.

feltöltve 13 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro