„Szórványjárásunk célja a segítés, a szolgálat"

Interjú, Vetési Lászlóval, a Diaszpóra Alapítvány elnökével

– Milyen szórványprogramokban gondolkodik a jövőre nézve?
–Vannak rendszeres tevékenységi területeink, mint például az algyógyi szórvány-lelkésztalálkozó és szórványtovábbképző, szórványdíjazás, szórványlapszerkesztés, tanácsadási munka lelkészeknek, pedagógusoknak, vidéki értelmiségnek. Emellett fontos az amerikai erdélyi szórvány-testvérkapcsolat is, a Válassz testvért mozgalom, amelyik egyedülálló a maga nemében: amerikai magyar családok rendszeresen támogatnak egy szórványgondozó egyházat és lelkészt.
Már ebben az évben meg szerettük volna szervezni az Egyház és anyanyelv című konferenciát, teológus - nyelvész tanácskozást, mert igen égetővé vált a nyelvhasználat, nyelvcsere, nyelvváltás a romániai magyar történelmi egyházaknál és híveiknél. Sajnos sehonnan sem kaptunk rá támogatást. Ugyanakkor folytatni szeretnénk kedvenc programjainkat: gyülekezetjárást az egyetemistákkal, teológusokkal, romtemplomok takarítását, a „bozótakciót”, és persze a rendszeres istentiszteleti szolgálatokat, a nyári gyülekezeti missziót, magyarságfelmérést is. Ezeket már lassan 15 éve rendszeresen végezzük. Emellett folyamatosan végzünk szeretetszolgálatot is, segítünk a rászorultakon, elsősorban nagycsaládosokon és gyermekeken. Karácsony felé közeledve évek óta viszünk csomagokat szórványban élő gyerekeknek. Azért kedves ez a szolgálat, mert a csomagokat gyülekezetek, több esetben gyermekek állítják össze gyermekeknek.
Utoljára hagytam a legfontosabbat: a Holt-tenger dokumentációs programot. Erdély szórványterületein ugyanis olyan ütemű a tárgyi, szellemi értékvesztés, épület- és életrombolódás, hogy lassan alig marad utolsó tanú, emlékező egy-egy településen, nem beszélve az omladozó templomokról. Néhány éve hirdettük meg, és kezdtük el ezt a programot, hogy ezen a területen rögzítsünk mindent. Sajnos ez több intézmény erejét is meghaladó feladat, de aligha hiszem, hogy volna ma ennél fontosabb dokumentációs kötelességünk.

– Milyen szerepük van a szórványközpontoknak a magyarság megőrzésében?
– A szórványközpontoknak többféle változata alakult ki '89 után. A legelterjedtebbek a sokirányú feladatot ellátó gyülekezeti házak, otthonok, menhelyek, amelyek Erdély valamennyi jelentős településén felépültek. Ezekben az épületekben a gyülekezeti, közösségi munka mellett elsősorban ifjúsági, művelődési és kulturális élet folyik. Itt próbálnak a közösségi kórusok, itt találkozik az ifjúság, több helyen könyvtárakat is létrehoztak, nagyon színes és gazdag tevékenységnek adnak helyet. Az igazán nagy feladatot azonban az oktatási központok látják el. Ezek líceumok és elemi iskolák közé szerveződnek: falusi vagy városi bentlakások. Többnyire az ifjúság otthonai, bentlakásai a tanidőben, kisebb számban állami, de többnyire alapítványi és egyházi épületekben.
Az egyházi, alapítványi háttér mellett elsősorban magyarországi és nyugati segítségből lehetett felépíteni ezeket az épületeket. Kis térségekben vagy nagyobb régiókban látják el az oktatási központ feladatait. Egy részüket örököltük, és lelkes helyi tanárok, pedagógusok munkája nyomán maradt életben, más részük az utóbbi évtizedben létesült, hasonló lelkes helyi közösségszervezőknek köszönhetően. Nem felejthetjük el azonban, hogy mostanra már eljutottunk a tudatos tervezéshez is, és ennek nyomán születhettek olyan új oktatási intézmények, iskolák, mint a nagybányai Németh László, a máramarosszigeti Leöwey Klára Gimnázium, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont és a szilágysomlyói önállósuló magyar iskola. Különleges arculatot kölcsönöznek a szórványközpontoknak a teleházak, faluházak, magyarházak, amelyek szintén sokoldalú feladatokat látnak el vidéktől és szórványhelyzettől függetlenül.
Két igazán nagy gond és feladat áll e központok előtt. Az egyik az új, lefedetlen területek behálózása, különös tekintettel a Mezőségre, a Küküllők mente szórványvidékeire, Dél-Erdélyre, ahol jócskán akad szervezési és építési tennivaló. A másik nagy gond ezeknek az intézményeknek a fenntartása. Mindenik közösség, a kevés állami támogatás mellett pályázatokból, külföldi kapcsolatokból, a helyi közösség adakozásából, de lényegében egyéni ügyeskedésekből próbálja magát fenntartani. Ez pedig bentlakások esetében igencsak kockázatos. Ha van ma megoldatlan támogatáspolitikai feladat, akkor ezek normatív jellegű fenntartása életbevágóan fontos.
Sürgős feladat lenne befejezni az építés alatt álló válaszúti, besztercei, felőri bentlakásokat, de többek között, anyagi okok miatt, szomorúan kell tudomásul vennünk a medgyesi és hétfalusi iskolai bentlakások bezárását. Az oktatástervezésben és más területen is eljutottunk a közös tervezésig, az RMDSZ és az egyházak érintett oktatási ügyosztályaival. Ez azért fontos, mert együtt könnyebben rálátunk a hiányterületekre, kerüljük az átfedéseket, összpontosíthatjuk az erőforrásokat.

– Milyen szórványtevékenységek zajlanak a Kárpátokon kívüli területeken?
–A Diaszpóra Alapítvány munkatervében és tevékenységében kiemelt helyet foglal el a Kárpátokon kívüli misszió. 1996-ban jártunk először a fiatalokkal Havasalföldön, a következő évben ezt Moldvában és Dobrudzsában folytattuk, és azóta minden évben legalább egy kis csoport fiatal az ott élő és szolgáló lelkészekkel bejárja a Kárpátokon kívüli régiókat. Ebben az évben többek között az egyik legizgalmasabb területre látogattunk a fiatalokkal: a régi Méhed, mai nevén Mehedinţi megyébe, Szörényvárára (Turnu Severin). Mint tudjuk, kisebbségpolitikai érdekesség, hogy ennek a régiónak magyar prefektusa van Madaras Lázár személyében, aki sajátos feladatot kapott: a helyi pártok közötti konfliktusok elsimítását. Neki köszönhető többek között az is, hogy feléledt a megye két városában a magyar közösségi élet. Utunk célja magyarok felkutatása és nyilvántartásba vétele volt Szörényváron, Orsován és Herkulesfürdőn. A nagyvárosok mellett bejártuk a Duna mente kisebb településeit is. Elsősorban telefonkönyv és telefonhívások alapján kezdtük a keresést, de segítségünkre volt a helyi RMDSZ elnök is.
A regáti magyarság egy sajátos helyzetben élő töredéke a szórványmagyarságnak, amelynek egy része rejtőzködve csendesen beolvadt, más része próbálja őrizni önazonosságát és keresi az anyanyelvi közösséget. Útjaink során egyaránt találtunk példát mindkettőre, ez is a misszió egyik nagy tanulsága volt. Az itt élők döntő többsége vegyes házasságban él, a gyermekek csak kivételes esetben tanulnak meg magyarul. A szörényvári utat több felmérő út is megelőzte. Havasalföldön Bukaresten kívül két gyülekezetünkben szolgálnak magyar lelkészek: Ploieşti-en és Râmnicu Vâlcean. Mind Vâlcean, mind pedig a hozzá tartozó Krajován a szász evangélikus templomban tartjuk az istentiszteleteket, ahol mindig nagy számban vannak jelen az ortodox családtagok. Külön érdekessége a Kárpátokon kívüli területeknek a Kálvin János nevét viselő Calvini falu, ahol ugyan semmilyen emléke nincs a reformációnak és a magyarságnak, de nevében még mindig őriz egy valamikori erdélyi kitelepedést.
Szórványjárásunk célja a segítés, a szolgálat, a lelki gondozás és felmérés. De legalább ennyire fontos a nevelési jelleg, a fiatalok ismeretének bővítése, tapasztalatszerzés és a kirándulás. Ezen utak alkalmával az egyetemisták olyan vidékeket, városokat, épületeket, romokat látogathatnak meg, amelyek fontosak a jövendőbeli szolgálatukra való felkészülésben.

Dézsi Ildikó, Szabadság, 2005. november 18.