Szórványsors

–Interjú Vetési Lászlóval, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványelőadójával–

A napokban zajlott dévai szórványkonferencia alkalmával Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványelőadója fogalmazta meg, hogy általában véve, a szórványban a kultúrélet sorvadóban van. Ezért van, aki az érdekvédelmi szövetségünket, van, aki az egyházat, van, aki a pedagógusokat okolja.

– Ön szerint melyek az objektív okai a kultúrélet sorvadásának? - kérdeztük Vetési Lászlót.
– Olyan sok van, hogy talán fel sem tudjuk sorolni. Tudomásul kell venni azt az objektív folyamatot, melyben a mindenkori többség egy többszörösen hátrányos helyzetben lévő közösséget valamilyen formában magához igazít. Folyamatosan igazodunk egy másik értékrendhez. Ezt általában természetes asszimilációnak szoktuk nevezni. Ám ha az ember mélyen belelát, ez nem egyértelműen negatív folyamat. Én átvettem decemberben a Károli Gáspár-díjat és azt mondtam akkor, hogy nem csak azt kell észrevennünk, amit veszítünk, mert folyamatosan veszítünk a Kárpát-medencében, hanem azt is, amit nyertünk. Mivel a díjátadás a Petőfi irodalmi múzeumban volt, akkor fogalmaztam meg, hogy példaértékűnek tartom, hogy a kisebbségi munkáért járó Károli Gáspár-díjat épp annak az emlékmúzeumában veszem át,  akinek tulajdonképpen vér szerint semmi köze nem volt a magyarokhoz. Tehát van fordított folyamat is. Nagyon bonyolult dolgokról van itt szó. A székelyföldön az ottani beolvadó románságról forgattunk filmet, amely ugyanúgy éli meg a székelységben a maga kisebbségi helyzetét, hogy odaidomult a többséghez. Ugyanígy nyertük az örményeket, nyertük a nagyszámú németséget, a zsidóságot és velük együtt egy csomó olyan kultúr-elemet, ami az évszázadok során beépült a magyar kultúrába.

– Az etnikai folyamatoknak napjainkban mégis negatív hatásuk van a szórványközösségeinkre nézve. Lehet-e eredményesen küzdeni ezek ellen?
– Az objektív folyamatok egy bizonyos részével hiába harcolunk. Ezt tudomásul kell venni. E folyamatnak nem azzal a részével kell harcolni, amivel nem lehet, hanem ami rajtunk múlik. Én írtam már egy csomó szórványstratégiát és elég sok mindent le is tettem az asztalra. Többek között ezeknek egyik nagy tanulsága, hogy nem az az igazi nagy baj, hogy etnikai folyamatok alanyai, részesei, eszközei vagyunk. Hanem az, hogy ennek a tanulságát, az értékanyagát nem dolgoztuk fel.

Egy többség – értem ezen akár a magyarországit, akár a székelyföldit, akár a szilágyságit, akár a biharit –, ha úgy nézi végig, hogy tőle 30, 40, 70, 100 kilométerre etnikai folyamatok nyomán emberi értékek, regionális értékek, települések, lelkiségek, lelki tájegységek számolódnak fel, hogy az számára semmit nem jelent – ez az igazi veszteség.

És van még egy nagyon szomorú jelenség. Elmondok egy Hunyad megyei példát. Elmegyek Hosdátra és beszélgetek az ottani “magyarokkal”, miközben egy nagyon érdekes és bonyolult lelki folyamat tanúja vagyok. Vitéz Sándor tiszta román családjával még mindig magyar nevet ad a gyermekeinek, még akkor is, ha velük már románul beszél. Ő még szeretne magyar lenni, ezt a magyar identitást fenntartani hosszú évszázadok nyomán. Szintén Hosdáton történt. Ott voltunk a teológusokkal felmérni az egyházközséget. Bemegyünk a presbiterekkel a templomba. Az ötödik mondat után a hátam mögött a három presbiter románul beszél. Pedig mind magyarok és mind magyar nevűek. Kérdem Vitéz Sándort, mi történt itt? Azt mondja: Tiszteletes úr! 30 éve, tisztelet a kivételnek, csak alkoholista papjaink voltak és ötven éve nincs iskolánk. Ezzel, azt hiszem, mindent elmondott. Rossz lelkésszel és felszámolt iskolával nem sok reményünk van arra, hogy valamit csináljunk.

– Sajnos, ez gyakori jelenség. A szórványsorsból fakadóan amúgy is többletteherrel küzdő kicsiny gyülekezetekbe a püspökség gyakran igen gyenge jellemű lelkészt küld, aki ahelyett, hogy összefogná a közösséget, szétrombolja azt. Itt van konkrétan Lupény esete, ahol ez utóbbi szerencsés választásig két esztendő alatt három lelkész cserélődött. Ön lelkész, ráadásul az egyházkerület szórványelőadója. Hogyan látja, miért történik ez?
– Újra egy példát kell elmondanom. Mikor megérkeztem Bürkösre lelkésznek, végignéztem a levéltárat. Mindig erre biztatom a teológusokat is, ismerjék meg a gyülekezet életét, múltját. És végignézve a 150-200 évvel ezelőtti irattárat, megkapom, hogy 1850-ben, ’60-ban, a 48-as forradalom után, hogy a nem tudom milyen Ferenc lelkipásztor részegen leborul a pallóról és a gyermekek körülállják és röhögik és ez jegyzőkönyvbe van véve. Évszázados történelmi hibák halmozódtak fel azzal, hogy a hátrányos helyzetű gyülekezetet hátrányos helyzetű lelkészekkel büntettünk. Vannak persze pozitív példák is. És remélem, ezek egyre gyakoribbá válnak, a megszületett tervek gyakorlatba ültetésével. Nagyon komoly terveket készítettünk. Sajnos, egyelőre anyagi háttér nélkül. Itt van, például, a lelkész és pedagógus életpálya-program. Ezt részben az RMDSZ-nek, részben az egyháznak dolgoztuk ki. Nekünk az a tervünk, most az erdélyi egyházkerületről beszélek, hogy a lelkészt szolgáló családként próbáljuk felfogni, ami azt jelenti, hogy szerződéssel érkeznek ki a gyülekezetbe. A teológia évei alatt kapná meg a megbízatást arra, hogy hová megy és a szerződését a hitvesével (férjével, feleségével) együtt biztosítjuk. Mert abban a pillanatban, amikor a lelkész nem egyedül van, hanem munkakönyves pedagógusi vagy közösségszervezői állás köti feleségét, illetve férjét is az adott helységhez, akkor könnyebben gyökeret ereszt, és máris biztosítottuk ugyanabban az épületben, ugyanabban a keretben a közösségfejlesztő, népművelő tevékenységnek a szakrális tevékenység melletti kibontakozását. Nincs más járható út. Maradjunk a Hunyad megyei példánál. Ezekben a falvakba mi és semmilyen egyház nem tud ma már olyan erővel rendelkezni, ahol még egy épületet, még egy iskolát, még egy pedagógust fenn tudjon tartani. Marad az a lehetőség tehát, hogy teremtsünk egy olyan anyagi alapot, amelyből a lelkészt, vagy a feleségét (férjét) együtt telepítsük le hosszabb időre kötött szerződéssel, nagyon komoly hivatástudattal felkészítve. Más megoldást pillanatnyilag nem látok ez évszázados történelmi mulasztás helyrehozására.

–A történelem tanulsága az, hogy a szórvány halála a tömb elszórványosodását hozza. A ma még tömbben és többségben élő székelyföldiekben ön szerint tudatosodott-e ez a tény?
– Annyira nem tudatosult, annak ellenére, hogy mi rengeteg úton-módon, filmekkel, írásokkal népszerűsítjük a szórványt, mégis oda jutottam, hogy a szórványmentés érdekében legalább annyit kellett járnom a tömbben, mint a szórványban, hogy erről a többségben élőknek beszéljek. Ma talán már nem is a szórványban kell a szórványról beszélni, hanem a tömbben. Én nagyon szomorú vagyok emiatt. Mert a saját szülőföldemet, Székelyudvarhelyt, saját vidékemet nem tudom felzárkóztatni a szórványmentés feladatai mellé. Nem tudom elérni, hogy testvériskolai kapcsolatok alakuljanak ki nem Udvarhely és Lupény között, mert erről még álmodni sem merek, de legalább a hatvan kilométerre lévő kőhalmi iskolával kapcsolatba léphetne az udvarhelyi. De ez sem valósult meg. És más területen sem. Az iskola, mondjuk, egy könnyen átfogható problémakör. Járhatnának egymáshoz a diákok, tanárok, látogathatnák egymást. Megunt könyveinket kicserélhetnénk. Székelyudvarhely tulajdonképpen elláthatná a szórványnak legalább felét abból, amit megunt, félretett, kinőtték a gyermekek. Ruhával együtt könyveket lehetne cserélni. Évtizedek óta alig van a székely területi televíziókban, akár vándoradáson belül odafigyelés a szórványra.

– Talán ez a magyarázata annak, hogy ha valaki valamilyen okból kiszakad a megszokott többségi környezetéből, elköltözik Székelyföldről a szórványba, akkor az ott élőknél tízszeresen korábban beolvad?
–A szórványba telepített székelyek beolvadásának oka egyértelmű. Ez az úgynevezett etnikai-nyelvi immunitás hiánya. Tehát egyszerűen arra vagyok immunis, amit megszoktam, amihez viszonyulni, amire reagálni tudok. Ez az immunitás itt hiányzik. A másik magyarázata az, hogy a többségi lényként való élés a többséget szeretővé teszi az embert. A kisebbségi a kisebbségit szereti – bármilyen vonatkozásban –, a többségi pedig a többségit. Ő székelyként, többségiként, kíván élni itt is.

–Hogyan lehetne ezen változtatni?
–Én tanácstalan vagyok. Most elmondok egy történetet. Nemrég egy, szórványról szóló előadás megtartására kértek fel magyarországiak Székelyudvarhelyen. Akkor fogalmaztam meg, hogy 15 év alatt ez az első alkalom, hogy én a saját szülővárosomban meghívással beszélhetek a szórványról. Aztán kiderült, hogy ez alkalommal is a hallgatóság mind egy szálig Magyarországról érkezett, egyetlen székelyudvarhelyi ember volt közöttük. Mert Székelyudvarhelyen ez a téma senkit az égvilágon nem érdekel. Akkor esünk nagy hibába, ha ezt haraggal vagy méltatlankodással vesszük tudomásul. Kétségtelenül elkeserítő helyzet, de szerintem a gond az, hogy nem találtuk meg a többségben, tömbben élőkhöz vezető utat. Nem találtuk meg, hogy hogyan tálalhatjuk úgy a gondjaikat, hogy ők arra reagáljanak. És ez fáj a legjobban. Jobban a szórványsorsnál. Vannak a tömbben jól menő vállalkozók, akik felvállalhatnák egy-egy szórványban élő gyermek anyanyelven való taníttatását, vagy ennek egy részét. Mert a jövőnk ezen múlik. Hogy meg tudjuk-e szólítani a vállalkozóinkat, hogy támogatóinkká tudjuk-e tenni őket a szórványmentő munkában is. Én azt hiszem, hogy itt a nyugati minta fog működni. Nyugatnak most mi vagyunk, mi voltunk már évtizedek óta a lelkiismerete. Ők a nagy kiürülés után ide jöttek megtalálni önmagukat. A nagy segélyhullám tulajdonképpen az új identitáskeresés tömegpszichózisa. A nyugat betörésével ez fog itt is kialakulni. És talán ezáltal épül majd meg a híd a tömb és a szórvány között. Csak ne legyen késő!

Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen, 2004. május 22-23.