Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Interjúk /

Teremtsünk hitközösséget és nyelvi otthont a fiatalok számára

Beszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval

Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről?
– Alapvetően ez így történt, a kérdés azon„Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a »nem érdemes magyarul beszélni«, »a román iskolában jobban érvényesül« jelenséggel. - ROHONYI D. IVÁN”ban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak.

– Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják.
– A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek.

– Melyek ezek a konkrét gondok?
– Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése.

Ünnepség a koltói Petőfi-szobornál - NAGYBANYA.RO

A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel.

– Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat?
– Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat.

– Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően?
– Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni.

A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is.

– Mennyire erősödött meg a szórványból való elvándorlás az elmúlt húsz évben?
– A szociológusok pontosan kimutatták és közzé is tették, hogy miként alakultak az erdélyi magyarság migrációs szokásai. Beszéltünk már róla, hogy a 90-es évek elején a magyarság migrációs iránya Magyarország volt. Ma a vegyes etnikumú területeken a különböző anyanyelvű fiatalok együtt indulnak el munkát vállalni, és a célországuk természetesen nem Magyarország. Sajnos, sok magyar fiatal jön haza Spanyolországból vagy Olaszországból román–magyar párkapcsolattal. Az sem ritkaság, hogy később ott telepednek le, alapítanak családot, teremtenek biztos egzisztenciát maguknak és gyerekeiknek. Úgy vélem: ezen a téren az erdélyi magyar érdekképviseleteket, különösen a történelmi magyar egyházakat is mulasztás terheli. Amíg a román ortodox egyház a nyugati emigrációban hatalmas lendülettel szervezte meg többmilliós híveinek lelki gondozását, a magyar egyházak, sajnos, ezen a területen semmit sem tettek. A román ortodox egyháznak külön-külön önálló érseke van pl. Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában. Nekünk egyetlen missziós lelkészünk sem gondozza a fentebb említett országokban jelenleg élő hozzávetőlegesen 50 000 (erdélyi és anyaországi) magyart számláló közösséget. Az elvándorlás további folyamatai az évek óta elhúzódó gazdasági válság miatt követhetetlenek, és nyilvántartásba vételük is nehéz feladat. Nem valószínű, hogy a táguló munkaerőpiac ezt a jelenséget megszüntetné valamikor. De híveink lelkigondozása, amíg ők ott élnek, halaszthatatlan küldetésünk és szent kötelességünk.

– Kimeríthetetlen téma a nyelvi igénytelenség, passzivitás. Mit ajánlhat a szakember ez ellen?
– A kisebbségi társadalmakban, a szélső régiókban a magyar nyelv presztízsemelése már régen nem elsősorban nyelvi kérdés, hanem a kisebbségi csoport teljes etnikai otthonérzetének, közérzetének, önértékelésének és önbizalmának kérdése. A felértékelődéshez a másságunk minden elemének fontos jelképes, használati-kommunikációs és gazdasági tartalmakat kell hordozniuk. De a többségi hatalomnak mindig és mindenütt megvan a maga, uralkodással járó − gyakran hatalom- és nyilvánosság bitorló − eszköztára arra, hogy központilag és mesterségesen gerjesztett sérelmekkel, sértésekkel és stigmákkal tűzdelje tele az alávetett nyelvet és kultúrát. Azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv presztízse a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalomban van a legmélyebben. Elsősorban ott, ahol és akik között nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, csoportok, galerik, játszótéri csoportok kialakulására. Ugyanakkor figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Joggal feltételezhetjük, hogy a mai fiatalság egy jelentős – magyar kábelmédiumokon és a magyar netkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott – rétegének jobb a magyar nyelvi kompetenciája, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Az idősödő rétegnél megjelentek a nyelvi megfáradás jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek agresszivitása.

Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket hoz létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni és tervezni kell. A netmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről − a szórvány szempontjából is különösen – nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, a párválasztás folyamatai miatt is. A magyar nyelv kompetenciaszintjének és a nyelvi közösségek felerősödésének fontos eszközei lettek e magyar társasági oldalak. A magyar közösségi élmények hiányát sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akik a reális térben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat.

És még nem is beszéltünk a személyi elektronikai felelősségünkről, számítógépünkről, mobiltelefonunkról, annak anyanyelvi-etnikai testreszabásáról, a magyarul megszólaltatás fontosságáról, a magyar médiafogyasztásról.

– Megállapítható-e az, hogy a fentebbi tényezők közül melyik és milyen mértékben felelős az asszimilációért?
– Ezek a folyamatok kölcsönhatásban vannak, és együtt „hozzák meg” azt a hatást, amelyet asszimilációnak nevezünk. Érdemes lenne e kérdéseknél hosszasan elidőzni városunknál, Kolozsvárnál. Az egymás mellett élő kultúrák nyílt vagy burkolt versenyben élnek. Folyik a küzdelem a doméniumok birtoklásáért. A számottevő többséget és a politikai-gazdasági hatalmat gyakorló, kisajátító vezetés, esetünkben a román hatalom rendelkezik minden olyan eszközzel, amellyel a társadalmi nyilvánosságot, a médiát, a köz- és hivatali nyelvet, sőt a szimbolikus tereket birtokolja és ki is sajátíthatja. Jól látható ez pl. a „Főtér-birtoklási”, kisajátítási küzdelemben. Ugye feltűnt másnak is, hogy csak a Mátyás teret kellett átrendezni, „lombtalanítani”. A többségi fesztiválózásokkal, sörbulikkal, hangfalas zajfoglalással soha nem a Hunyadi és még kevésbé − az egyébként teljesen kihasználatlan − Széchenyi teret tölti meg a hatalom, hanem a magyarok szimbolikus terét, ahol Mátyás és a katolikus katedrális is áll. Ezzel és a hasonló sérülésekkel szemben kell a magányos vagy kiscsoportos, a kemény identitású magyarnak felvenni a küzdelmet. Ahol 50% alá süllyed egy etnikai csoport számaránya, ott már nehezen követelheti meg magának alanyi és természetes szabályozások jogán a kisebbségi jogokat. Marosvásárhelyen is pl. harminc évvel ezelőtt „kötelező” volt az etnikai egyensúly elv látszati alkalmazása, de mára már nem az. Kolozsváron is volt kötelező numerus clausus a vezetés különböző szintjein. Ma nincs. Ezek után ne csodálkozzunk a kisebbség sértettségén, megfáradásán, a figyelem lanyhulásán. Hogyan is fárad el egy kisebbség értékeinek őrzésében? Gondoljunk bele, mindennek legalább két neve van. Az egyiken a hatalom, a többség, a nyilvánosság nevezi, és mi is ebben a mozgáskörben ugyanúgy kell megneveznünk. A másik a kisebbség nyelve, amire mindent vissza kell fordítani a magánéletben. Minél több az érintetlenül átvett többségi szókészlet, annál rosszabb a nyelv, annál „lecsóbb” lesz. Ők a legszomorúbb magyarok, akiket bántóan „pungamagyar”-nak, „nemmégmagyar”-nak, is szoktunk nevezni. Hogy van a legnagyobb többségi honfoglalás? A hivatali ügyintézés nyelvében, a munkahelyi, a szakmai szókészletben. Itt vesszük át a legnagyobb mennyiségű fogalmat, mert lefordíthatatlan, belefáradunk a fordításba, a nyelvi önfegyelmezésbe. Ezért lesz projektáre, fisa, evidenca, ávíz, plikkdoszár, szituáció, somerság, kijöttem somázsba, penzióba, kirurdzsia, urdzsenca, pánszáment. És itt nincs kegyelem, ha vállalom a kettős nyelvhasználatot, keményen meg kell dolgoznom érte. A kognitív kontroll alatt tartott interetnikus környezetű magyar beszéd eszméletlenül fárasztó, leterhelő szellemi tevékenység. Meddig lehet ezt bírni? Ez mind az asszimilációs küzdelem-folyamat része. Ezért fontosak a kétnyelvű feliratok, az „igen-tessék” mozgalom, a beazonosításra alkalmas névkitűzők használata, hogy a belső szimbólum helyett reális, külső használati értéket, a többség részéről megtisztelő gesztust is kapjon az anyanyelv. Hogy milyen fontos ez, hadd szemléltessem ezt egy személyes példával. Mi egy olyan régi Pap utcai bérházban lakunk, ahol a lépcsőházból csupán nemrég, alig három éve, festéskor távolították el a kétnyelvű, sőt, színmagyar feliratokat. Eddig csak tudtam, ettől kezdve éreztem is, hogy mit jelent úgy lépni ki reggel a folyosóra, hogy ez a nyelvi üzenet kísér, biztat egész nap: „etaj–emelet”, „padlás”, „pince”, „óvóhely”, „Lista de locatari – Lakók névsora” tábla fogad. Megnyugszom, erőt kapok, ha anyanyelvemen megtisztelnek, felszabadulok egy nyelvi-lelki teher és fordítási kényszer alól.

Ezekben a nagy nyelvi küzdelemekben azt tudomásul kell vennünk, hogy a hosszú időn keresztül közös, domináns (román) nyelvet használó, közös élettérben elhelyezkedő, etnikai csoportok a többség identitásszintjére kerül, ahonnan már a legtöbb esetben nincs visszatérés a saját kultúrába.

Nagy-Hintós Diana, (Web)Szabadság, 2012. július 7; 9.

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

Friss anyagok

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 9 napja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 11 napja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 13 napja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 13 napja

Maros megye 28.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Felső-Maros mentén a Luc patak völgyében és mellékvölgyeiben.

feltöltve 13 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro