Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Fehér megye / Abrudbánya /

Mócföldi magyarok

Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.

Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat…

Norok bun

Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.”

Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.”

A magyar jövő napszámosai

Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát.

A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre, hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.” Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fent említett tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!…

Nem jelentünk veszélyt

Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”

Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.”

A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés.

Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről

A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.

Templomnézőben

Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.

Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”

A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”

Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék.

A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink.

Az egyetlen műemlék

Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének…

Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…

Teteje a csillagos ég

Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.

Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott.

Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.”

Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…

Közösségi Ház, Magyar Kávézó

Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.

Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!

Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszáz magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”

Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport, 2010/20. számában jelent meg. Internetes megjelenítés: 2010. október 15-én.

 

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

Friss anyagok

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 9 napja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 11 napja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 13 napja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 13 napja

Maros megye 28.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Felső-Maros mentén a Luc patak völgyében és mellékvölgyeiben.

feltöltve 13 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro