Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Fehér megye / Magyarigen /

Magyarigen végvára

Erdély nem csak a Székelyföld, noha sokszor így gondolkodunk róla. A magyarság végvárai azok a szórványközösségek, mint például a Magyarigen és környéki reformátusság, akik sokszor kilátástalan helyzetükben is igyekeznek fenntartani magukat – egyrészt az élni akarás miatt, másrészt azért, mert tudják: tömb és szórvány kölcsönhatásban él, és ha a szórvány kihal, akkor a tömb kezd majd el felbomlani.

Bod Péter (1712–1769) idejében Magyarigen gazdag erdély-hegyaljai egyházközségnek számított. Ezerfős, mezővárosi gyülekezet élt itt. A vidék magyarságát igen erősen sújtották a közvetlenül az 1769-es esztendő után bekövetkezett erdélyi tragédiák, amelyek sajnos ebben a régióban dühöngtek a legjobban. A Horea–Closca-féle, 1784-es parasztlázadás, majd az 1848-as forradalom szomorú erdélyi eseményei és az 1918-as történések erősen megtizedelték a környék magyarságát. Magyarigen határában is egy kétszáz fős tömegsír emlékeztet arra, hogyan tomboltak itt a harcok, amelyeket nemcsak etnikai, hanem szociális okok is fűtöttek. Nagy-Románia 1918-as létrejötte után sokan elmenekültek azok közül, akik nem földművesként, hanem mesteremberként, funkcionáriusként, vasutasként éltek itt. Az utolsó nagy pofont az itt maradt magyaroknak a kommunizmus adta, ami elvette tőlük a megmaradt földjeiket is. A legtöbben közülük már kiköltöztek a magyarigeni három temető valamelyikébe: a papiba, a polgáriba vagy a nemesibe. Jelenleg a magyarigeni eklézsia kilenc főt számlál – ebből öt fő a lelkész és családja –, akikre egy templom, három műemlék templom és három parókia eltartásának gondja hárul.

Élet a romokon

Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor születése óta szórványvidéken él: a román felvilágosodás központjától, Balázsfalvától tizenkét kilométerre fekvő Búzásbocsárdon látta meg a napvilágot, az ottani református lelkész fiaként – akkor még kétezer románra jutott hatszáz magyar lakos. Mint meséli, voltak olyan példák, amikor a román feleségek asszimilálódtak a magyar családokba, és magyar embert neveltek gyermekeikből. A faluban általában nagy békességben éltek együtt a magyarok és a románok. Az asszimiláció miatt azonban sokszor előfordult, hogy a magyar fiatalok nagyobb csoportban is románul társalogtak egymással. „Ilyenkor a lelkész vagy a tanító feladata volt figyelmeztetni őket, hogy nem ez az anyanyelvük” – emlékezik vissza a lelkipásztor. „Ez a ‘90 előtti érának az »áldásos« tevékenységét is jelzi – akkor szégyen volt az anyanyelveden beszélni, másrészt a román iskoláztatás miatt sokan nem is tudták magukat olyan jól kifejezni magyarul, mint románul” – teszi hozzá.

Köveket őrizni

A romániai rendszerváltás után egy komoly felvételiző-hullám öntötte el a kolozsvári teológiát. Ez volt a híres százas évfolyam, akik között tanult Gudor Botond is. Ötödéves korában felkereste őt az akkori balázsfalvi esperes, Jánosy László.

„Laci bácsi keresett valakit, aki jól beszél románul, és elvállalná azt, hogy a szolgálat mellett a kövekre, tehát az emlékművekre is vigyázzon. Jelezte, hogy néha turistákat is kell vezetni, nemcsak magyarul, hanem románul és angolul is. Egy egészen komplex munkafeladatot vázolt fel, ami elsőre ijesztőnek hatott, mert kiderült számomra is, hogy a feladatok elvégzésére kevesen vannak Magyarigenben” – magyarázza Gudor Botond. Amikor eljött a választás napja, két szolgálati hely volt, amiért nem lökdösődtek: az egyik a moldvai szórványgyülekezetek központja, Bákó, a másik Magyarigen volt. Bákóban plusz pénzösszeget, Magyarigenben pedig bútorokat és mindennemű egyéb segítséget ajánlottak fel a leendő lelkésznek. „Ebből kiderült számomra az is, hogy itt majdnem semmilyen berendezés nincs” – idézi fel a lelkipásztor. „Elvállaltam Magyarigent, mert akkor már Kolozsvárra jártam a bölcsészkarra, és egy olyan gyülekezet kellett, ahol nem jelent akkora gondot, ha eljárok előadásokat hallgatni. Egy nagyobb közösségben sok a liturgikus feladat, a lelkész onnan nem hiányozhat.” Így került 1996-ban a fiatal lelkész Magyarigenbe. „A megdöbbentő az volt, hogy az egyháztörténelem tanárom, Gálfi Zoltán azt mondta: jó leszel te ott cserepeket igazgatni. Ez nekem nagyon rosszul esett. Csúfondárosnak, leminősítőnek éreztem, ha csak a cserepekkel foglalkozhattam volna” – mondja Gudor Botond. De Magyaringenben tényleg szét volt verve az összes cserép. A fiatal lelkész szobájában, amikor esett az eső, három helyen folyt be a víz. Nem volt semmilyen fűtés, nem volt szennyvízelvezetés, kút, fürdőszoba, csak kurblis telefon, villanyáram és egy üres lakás.

Megéri, nem éri

Az új magyarigeni lelkész szolgálata kezdetén külön kolozsvári lelkészgyűlést hívtak össze azért, hogy megtárgyalják, hogyan segíthetnek neki a nagyobb gazdasági erejű városi gyülekezetek. A megbeszélés – ahogyan a legtöbb szórványról gondolkodó fórum – két különböző nézeteket valló csoport vitájává fajult. Gudor Botond így foglalja össze emlékeit: „Az egyik tábor azt mondta, nem érdemes Magyarigenen segíteni, és elzárkózott a gondolattól, ezzel megadva nekem a kegyelemdöfést. A másik tábor azt mondta, érdemes segíteni, és jött az ígéretek halmaza, amikből utólag nem lett semmi. Már akkor rájöttem, hogy hiábavaló volt az út, az ottlét, a vita, minden. Ennek ellenére itt el kellett kezdeni élni, dolgozni, a falnál, a cserepeknél kezdve.”

A szórványfenntartó munka két fontos része a forrásteremtés és az állagmegőrzés. Pályázatokból és komoly egyéni anyagi áldozatokból kezdett újjáépülni a sokat szenvedett magyarigeni parókia, és 2000 után a magyarországi Ágoston Sándor Alapítvány segítségével a szórvány műemlék templomainak felújításába is belefogtak. „Az emberek segítenek, ha látják, hogy te itt élni és segíteni akarsz. Ez az akarat olyan, mint a pályázatok önrésze – kicsit akarni kell szórványban élni, akarni kell, hogy legyen iskola, istentisztelet és templom, és akkor lesz. Ha nem akarod, akkor elmész, és nem lesz se lelkész, se felújított templom, se istentisztelet, se iskola – majd szórvány sem” – mutat rá a szórványvilág kontrasztosságára a lelkipásztor. Hozzáteszi: a szórványosodás folyamata hasonlít minden helyen, annak kiváltó okaitól függetlenül. „Baranyát és Kalotaszeget is fel tudom hozni példának: az ottani egykézés miatt olyan állapotok vannak ott, mint Magyarigenben voltak háromszáz éve, a népirtások után. Ilyen módon a tömb önmagában is veszélyben van, nem kell ahhoz semmilyen román fondorlatosság vagy praktika, hogy elszórványosodjunk” – figyelmeztet Gudor Botond, és rámutat: Székelyföld alig vesz tudomást a szórványokról, saját, belülről működő, szórványosodó világát éli, mintha rajta kívül nem is lenne élet, és mintha nem fonódna szorosan össze a szórvány és a tömb sorsa. „A szórványban élesebben látszanak a hiányok, nem egyértelmű, hogy van templom és iskola, pedig ezek képesek megőrizni a közösségeket” – mondja a lelkipásztor.

A fennmaradás útjai

„A szórvány életének meghosszabbításához elsősorban az elvett javak visszaszerzésére van szükség” – véli Gudor Botond, aki igencsak komolyan veszi ezt a munkát, és rendszeresen perben áll a valamikori egyházi birtokok jelenlegi tulajdonosaival. Szerinte ugyanis ezek a javak képesek annyi jövedelmet adni, amivel fenntarthatóvá válnak a gyülekezetek, az épületek, az intézmények. A probléma viszont az, hogy sokan lemondóan tekintenek a szórványokra, és a visszaszerzés harcaiban nem állnak a szórványvidékek végvári vitézei mellé. „A sok magyarországi szórványtanács szebbnél szebb programtervezeteivel már tele van a polc, de valami konkrétat kellene kitalálni, vagy eldönteni, hogy érdemes-e vagy nem érdemes tenni a szórványokért. Nem lehet a végtelenségig konceptuálisan lavírozni a szórvány és a tömb között” – mondja Gudor Botond. Szerinte elsősorban egy jó és átfogó szórványstratégiára lenne szükség, amely abban támogatná az embereket, hogy a szórványban maradjanak, vagy odaköltözzenek. A Magyarigen melletti Sárd parókiáját például a Székely család lakja, ahol az édesapa, Székely János az egyik presbiter. A magyarpalatkai származású ács oroszlánrészt vállalt az omladozó templom felújításában, ahol nemrégiben konfirmált a lánya – azon a Sárdon, ahol harminc éve nem volt konfirmáció.

A magyarigeni lelkész ezt a mintát látja követendőnek – viszont sem a román, sem a magyar állam nem igazán támogatja ezeket a terveket, megtagadva a normatív támogatást egy olyan intézménytől, amely megélhetést jelentene azoknak az embereknek, családoknak, akik egy-egy műemlék épület vagy egy közösség megóvásáért vállalnának felelősséget. Pedig legvégső esetben a szórvány lakóinak vesztett, de visszaszerzett értékei – a földek, épületek, levéltárak – biztos tőkeként segíthetnék a tömbmagyarság életét. Ha lenne valaki, aki felkutatná és megőrizné őket.

Ugyanígy nemzetmegőrző szerepe van a magyar nyelvű oktatásnak is. Gudor Botond három lánya is a gyulafehérvári Gróf Mailáth Gusztáv Károly Líceum óvodájába, illetve általános iskolájába jár, a család nem kis anyagi áldozata árán. Sajnos nem mindenki vállalja ezt a terhet, még akkor sem, ha pénzt kapnak érte, ugyanis féltik gyermekeiket az utazástól. „Itt már a család szerepe értékelődik fel. Egy vegyes házasságból származó kisfiú is konfirmált nemrég Sárdon. Sipos Istvánnak hívják magyar polgári nevén, de nem tud magyarul. A kisfiú olyannyira identitásválsággal küzd, hogy megkért a konfirmáció előtt: csak Sipos Stefánként olvassam fel a nevét. Mondtam neki, hogy ha akarja, akkor elmondom, hogy ő Stefán, de úgy fogom felolvasni a nevét, ahogyan őt keresztelték” – meséli el a szórvány egyik jellemző történetét a lelkipásztor.

„Nem megszállottság, hanem optimizmus és hit az, ahogyan mi itt élünk. A szórványtenger élete egy folyamat, ami kihat a tömbmagyarság életére is. Ha a szórvány megszűnik, akkor a tömb is elkezd felbomlani. Olyan ez, mint a végvári küzdelem, de Balassiról se mondhatjuk azt, hogy megszállott volt, csak tette a dolgát, mint ahogy tesszük mi is” – mondja munkájáról a magyarigeni lelkész. Persze ebben a munkában fontos lenne, hogy segítsék őt. Mint mondja, kiemelten fontos lenne szemléletmódot váltani a szórványproblematika kezelésében, fejleszteni az életképes intézményeket, feltárni a szórvány történelmi, hitbeli és egyházi értékeit szervezett utakkal, testvérkapcsolatokkal, valamint jobban oda kellene figyelni az egyházban és a tanügyben szolgálókra. Hogy érezzék, nem hiábavaló végvárőrző munkájuk.

Bagdán Zsuzsa, Reformátusok Lapja, LIV. évf. 21. szám, 2010. május 23.

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Maros megye 12.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Komlódi patak és Kisnyulas mellékvölgyében.

Friss anyagok

Petőfi-ösztöndíjasok tanácskozása Szamosújváron

A szórványban végzett értékmegőrző munkájukért és hivatástudatukért mondott köszönetet a Petőfi-programban részt vevő ösztöndíjasoknak...

feltöltve 2 napja

Misztériumjáték a szórványközösségben

Idén első alkalommal örvendeztette meg a magyar szórványközösséget misztériumjátékkal december 18–24. között a radnóti általános iskola...

feltöltve 2 napja

Radnót

feltöltve 2 napja

150 éves fénykép Czelder Mártonról

Eddig nem látott, 150 éves fénykép került elő Czelder Márton református missziós lelkészről, költőről, szórványmentőről a családi a...

feltöltve 15 napja

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 2 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro