Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Kolozs megye / Nagyiklód /

Volt egyszer egy református templom

Jó hat évtizednyi ordas/terhes idő távlatából tekintek vissza a nagyiklódi református templom építésének történetére.

1940. szeptember – régente: őszelő vagy Szent Mihály – havát írta az öreg kalendárium, midőn ezen nemes gondolat szárnyait kezdé bontogatni. Az 1940–44-es évek között a kisszámú, de lelkes nagyiklódi magyarság elhatározta, hogy megkísérli helyreigazítani a hajdani magyar nagyurak bűnét, hibáit, és megpróbálják telepesekkel pótolni a helység hajdani kipusztult, elsorvadt magyar lakosságát, akiknek régmúltját már csak a temető egy-egy korhadozó fejfája, esetleg porladozó sírköve őrizte. E nemes terv kivitelezésére még a közeli falvak hívei közül is többen adakoztak. A fáradságot, önfeláldozást igénylő munka egyik fő mozgatója szellemi atyja a fiatal, lelkes kisiklódi református lelkipásztor, Krizsovánszky László volt. Ő vállalta a nehéz, de szép terv kivitelezésének oroszlánrészét. A viszonylag korán elhunyt lelkész, a ma is élő Nagy Olga kiváló folklorista és írónő férje volt, aki akkor Kisiklódon kezdő tanítónőként 25–30 kis nebulót oktatott a felekezeti iskolában, s közben elhivatott néprajzossá képezte ki magát.

Az ifjú lelkész tudta, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, de úgy érezte, hogy van benne elég lendület, erő, kitartás ahhoz, hogy csodálatos tervét megvalósítsa. A nemes célú, nagy horderejű munka elkezdése előtt így szólt támogatóihoz:

– Kedves testvérek, atyámfiai! Ahhoz bizony, hogy a nagyiklódi magyarság létszámát megszaporítsuk, és meg is tarhassuk, mindenekelőtt is templomra, aztán házakra és iskolára lesz szükségünk. A templomépítéssel párhuzamosan tehát, sürgősen el kell kezdeni az ONCSA-házak építését is, amelyekbe szegénysorsú magyar nagycsaládosok kapjanak helyet.

– Az igaz, hogy ehhez sok pénz kell – mondta a lelkipásztor –, de az is meglesz, noha tudjuk, hogy az államtól, pénzszűke miatt, bizony nem sok támogatást remélhetünk templomépítésre. Az állam majd támogatja az ONCSA-házak építését. A templomépítéshez szükséges pénzt majd előteremtem én!

Otthon leült kis írógépéhez és szívhez szóló leveleket írt olyan egyházközségek lelkészének és presbitériumának támogatásért – és még más alapítványokhoz is –, amelyekről tudta, hogy nem fognak elzárkózni az adakozástól. Kezdett is jövögetni a pénz, nem maradt visszhang nélkül a kérés. Ezután gyors ütemben haladt a terv megvalósítása. A helyi magyarság – és még a kisiklódi egyház hívei is – ki pénzzel, ki önkéntes munkával, igyekezett hozzájárulni az építkezéshez. Mindennek jó szüleim is részesei voltak 1942-ig. Hiszen 1936-tól, miután Szamosújvárról ideköltöztünk, e község adófizetői voltunk. Hogy honnan ismerem ilyen jól ezeket az eseményeket? Már hogyne ismerném, mikor itt gyúlt szerelemre szívem egy szépséges székely–magyar lány iránt; itt gyakoroltam levente-rajparancsnokként az első honvéd-díszlépéseket és álltam sorozásra barátaimmal együtt: 1940 előtt itt szaladtam sokszor román szélsőséges üldözőim elől, azért mert jó magyar fiúként szálka voltam a szemükben; itt siratott féltve Édesanyám, ha olykor a tanyáról, ahol laktunk, nappal vagy este a faluba, vagy Giroltba, kellett mennem; itt rettegtünk 1940-ig, hogy mikor gyújtják ránk a házat; e faluból tőrték derékba a karrieremet is 1952–53-ban, azzal vádolva, hogy buzgó horthysta voltam. Aztán 1936-ban Kisiklódon konfirmáltam. És itt tanultam az első csárdás-, tangó-, és keringő-lépéseket is, hisz e falu az egész környéken híres volt szép magyar táncáról és báljairól.

A templom és az ONCSA-házak építésére, így emlékezett vissza az én jóbarátom néhai kisiklódi Fodor Sándor asztalosmester, aki a templom asztalosmunkáját végezte, és másik kedves barátom a még életben lévő 78 éves nagyiklódi Majthényi Zoltán. Mindketten végig jelen voltak a templom építésén kezdettől a befejezéséig és szorgalmasan dolgoztak.

A tiszteletes úr a templom tornyának alapöntésekor így szólt híveihez:
– A pénznek nagyobb része megvan, most hát munkára fel:

Az építéséhez még egy-két gazdagabb zsidó család is jókedvűn adakozott, hiszen abban az időben több mint 70–80 magyar anyanyelvű zsidó is élt Nagyiklódon. Emiatt az egyik zsidó fiú nemtetszésének adott hangot. Erre egy jómodú, Brunner nevezetű tekintélyes polgár így szólt: – Mondd, te Mathelle, te mi vagy? – Hogyhogy mi vagyok? – Hát fiú vagyok – válaszolt megszeppenve Mathelle.

– Na, ja. Csakhogy én nem a nemedet kérdeztem – mondta Brunner.
– Hát mit? – kérdezte kissé bamba szemekkel Mathelle.

– Hát azt, hogy milyen anyanyelvű vagy?
– Jáh, az már más – és válaszolta, amint következik: „Hát az édes anyukám nyelve a magyar, és a vallása az izraelita.” – Na csak azért kérdeztem – emelte magasba a mutatóujját Brunner –, hogy tudjam.

A torony fundametumának öntésekor Krizsovánszky László ekképpen szólott az egybegyűlt ünneplőkhöz:

– „Tisztelt uraim! Mielőtt a templomtorony fundamentumát végleg elkezdenénk beágyazni, ünnepi áhítatossággal helyezzük el örök emlékezetre az alapba mindazok névsorát, akik ezen építkezéshez hozzájárultak.” Aztán egy átlátszó, törhetetlen, vízmentes edénybe elhelyezte a névsort, amelybe az én szüleimnek a neve is bele került.
– Tesszük ezt azért – mondta a lelkész –, hogy majd egyszer az utókor is tanúja lehessen a páratlan történelmi eseménynek.

S ha a sors mostoha keze egyszer úgy hozná, hogy illetéktelen lelkek lennének úrrá ezen istenháza felett, hadd lássák, hadd tudják meg hogy e templom a magyar hívők verejtékes munkájából és adományaiból épült azért, hogy e községnek is legyen magyar istenháza, ahol anyanyelvükön imádhassák és énekeikkel dicsérhetik az Urat.

A 150–200 hívő befogadására tervezett templom építése olyan gyors ütemben haladt, hogy 1944 tavaszára már csak a tető befedése volt hátra. A jobboldali bejáratnál a szép, impozáns karcsú torony úgy magasodott az égbolt felé, mint egy felemelt fiatal, izmos kar, amely áldást kér az újszülött istenházára. A tető befedéséhez szükséges cserepeket egy közeli Alsóegregy (Românas) nevezetű román faluból vásárolták, egy omladozó malomtetőről. A megvásárolt cserepet 12 ökrös- és lovasfogat fuvarozta el önkéntes hozzájárulással. A fogatoknak felét Fehérvári Jenő földbirtokos biztosította, aki református lévén, még tekintélyes pénzadománnyal is támogatta a templomépítést.

A fentiekkel párhuzamosan elkezdődött 34 ONCSA-háznak az építése is, amelyeket szegénysorsú, sokgyermekes magyar családoknak szántak. Ebből már csak négy készült el 1940–42-ben, és a kijelölt családok be is költözhettek. A hátralevő 30-nak az építése is gyors ütemben haladt. Egyrészének már a tetőszerkezete is megvolt 1944 tavaszára. De a kijelölt 30 nagycsalád ezekbe már nem költözhetett be; 1944-ben Krizsovánszky szívós kitartással addig siettette az építkezést, amíg az első ágyúdörgés be nem visszhangzott a községbe, míg a menekülés meg nem kezdődött. Ekkor már annyira készen állott a templom, hogy csak az ablakok és a padok beszerelése volt hátra. S már a harang és az orgona megszerzése is folyamatban volt. Ha a sors nem lett volna kíméletlen, mostoha, úgy ma e község templomának több mint 200 református hívője volna, mondják az egykori túlélők.

De mi lett a sorsa a templomnak és az ONCSA-házaknak 1944-aug. 23. után? A négy ONCSA-ház lakóit a szélsőséges románok elüldözték. A már kész többi ONCSA-házba a helyi román családok költöztek be. A többi pedig ebek harmincadjára jutott. A megmaradt építőanyagot elhordák, szétlopkodták.

1945-ben, egy munkaszolgálatból hazatérő zsidó ember bosszúvágytól fűtve, azzal állt elő, hogy a templom tetőszerkezete és cserépzete zsidó vagyonból származik. Ilyen indoklással eltulajdonította magának, akadálytalanul leszedette, majd eladta. Így a templom fedél nélkül maradt. Aztán később pénz és hívek hiányában a kisiklódi ref. egyház engedélyt kapott arra, hogy kényszerhelyzetben lévén, eladja az ortodox egyháznak. Mert ha 1944-ben még 40–50 magyar lelket számlált a község, 1944 után már alig maradt 10 közülük, azok is inkább csak öregek, és ma már talán egy sincs.

Mikor a templomot eladták, Krizsovánszky már nem volt a kisiklódi egyházközség lelkésze. Így vált a magyar verejtékből és adományokból épült református templom Nagyiklód és környéke legszebb ortodox templomává. A meglévő torony mellé még egy másodikat is építettek, hogy kéttornyú, katedrális-szerűvé váljék.

No, de nem sokkal különb a kis római katolikus kápolna-templom sorsa sem, amely párhuzamosan épült a református templom szomszédságában, a katolikus hívek pénzéből, adományaiból. Az úgy 20–30 hívő befogadására alkalmas imaház, 1989 után a görög-katolikusok kezébe csúszott át, hogy milyen úton-módon azt egyelőre homály fedi.

A potom pénzért eladott református templom árából javították ki a kisiklódi templomot és a papi lakot. A hívek száma 1944 után itt is igencsak megfogyatkozott. Noha 1944-ben még több mint 150 híve volt az egyháznak, 1998-ra alig számlál talán 50–55 lelket, és már magyar iskolája sincs.

Így hát, testvér, ha néha Nagyiklódon visz át az utad, és az országút mellett a község közepén szemed megakad egy szép ortodox templomon, emeld meg a kalapodat és gondolatban hajts fejet előtte egy pillanatra. Hisz, sok magyar embernek van benne a szíve, lelke, pénze és verítékes munkája. Nevük névsorát a jobboldali torony fundamentuma rejti, őrzi, amely egy zivataros, szomorú magyar sorsról regél az esti szellőben, az egykori híveit siratva.

Ha valaki e helység régmúltjáról szeretne többet megtudni, lapozza fel Szolnok–Doboka vármegye Kádár József szerkesztette monográfiáját.

Kolozsi Gergely István, Szabadság (Archívum), 2001. november 22.

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Maros megye 12.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Komlódi patak és Kisnyulas mellékvölgyében.

Friss anyagok

150 éves fénykép Czelder Mártonról

Eddig nem látott, 150 éves fénykép került elő Czelder Márton református missziós lelkészről, költőről, szórványmentőről a családi a...

feltöltve 9 napja

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 2 hónapja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 2 hónapja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 2 hónapja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 2 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro