Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Krassó-Szörény megye /

Népek kohója, Krassó-Szörény (1.)

Három út áll a hajdan több mint kéttucatnyi náció töredékeit befogadó megye számottevő nyolc-tíz kisebbségi közössége előtt. Vagy többé-kevésbé zárt, homogén települések keretében őrizgetik azonosságukat, vagy a szórványlét utolsó stádiumában kényszerülnek gyorsuló beolvadásra, vagy a tömeges kivándorlás lehetőségét választják. Szilágyi Aladár riportja.

Zárványok és szórványok

Vessünk egy gyors pillantást a 2002-es összeírás alapján Krassó-Szörény megye etnikai megoszlására. Az elsöprő – 294 ezernyi, 88, 2 százalékot kitevő – román többség mögött a valós jelenlétükhöz képest itt is alulszámlált romák konglomerátuma következik, 2,4 százalékkal. Szinte azonos arányban – 1,9 és 1,7 százalék között –, két-háromszáz fős eltéréssel átlag hat-hatezren vállalták horvát, német, szerb, illetve magyar voltukat. Említésre érdemes még az 1,1 százaléknyi (3500 lelkes) ukrán, illetve a 0,7 százaléknyi (2500 lelkes) cseh közösség. Más, hajdan százszámra, ezerszámra ide érkező telepesek, a szlovákok, a zsidók, az olaszok, a franciák, a bolgárok, a törökök, az örmények stb. töredékei már csak nyomokban lelhetők fel a megye etnikai térképén.

Mielőtt továbblépnénk, a történelmi összefüggések jobb megértése szempontjából fontosnak tartom megjegyezni, hogy a törökvilág elmúltával a 18–19. század folyamán Bécs évtizedekig, közel egy évszázadig tartó következetességgel bárhonnan, bárkit, több mint harminc náció jelentkezőit igen, csak magyarokat nem volt hajlandó telepíteni a jórészt elnéptelenedett régióba. A határőrvidékként újraszervezett terület csupán nagy késedelemmel került ismét az immár kétfejű birodalmon belül „a magyar királyság” fennhatósága alá. Az csak színezi a Bánság históriáját, hogy Ausztria kezdetben egyféle „Szibéria”, netán „Ausztrália” szerepét szánta Bánk bán hajdani bánságának. Máiglan élő – megerősítésre szoruló legenda –, hogy az első telepesek többségükben fegyencek, illetve Bécs számára „nemkívánatos” vagy „veszélyes” elemek voltak.
Körutamon egy resicabányai lelkész-újságíró, Makay Botond és egy helytörténész, Bálint Mihály kísért el. Riportportyánkat a kivándorlást választó „harmadik utas”, fél évszázada még számos városban és faluban abszolút többséget képező németség, s azon belül egy alig ismert, önálló dialektust beszélő, különös sorsú „alcsoport”: a pémek nyomainak felkutatásával kezdtük. Népnevük a Bohemia (Csehország), avagy azon belül a Böhmerwald elnevezésből ered, hiszen a Szudéta-vidékről telepedtek át Dél-Bánság hegyvidékére.

Az utolsó pém legendája

A román kormány 2002. december 6-án kibocsátott határozata, a 2001/ 215. számú közigazgatási törvény alapján, elrendeli, hogy – többek között – a Krassó-Szörény megyei Bökény községhez tartozó Lindenfeld (Karánberek) falu is jogosult a településnév német nyelvű feliratának használatára, illetve a német nyelv bevezetésére a közigazgatásban. A döntést öt évvel megelőzően újsághírként jelent meg Paul Philippi professzornak, a Német Demokratikus Fórum országos elnökének bejelentése, mely szerint Romániában 39 településen számíthatnak német nyelvű hivatalos feliratozásra. „Meglepetésre, még vannak német többségű falvak – írta az elnök nyilatkozata alapján az Erdélyi Napló 1997. augusztus 26-án. – Igaz, ezek zöme törpetelepülés: Krassó-Szörény megyében Karánberek (Lindenfeld) 100 százalékos német lakossággal, Szörényordas (Wolfsberg, Garana) 86,5, Temesfő (Weidenthal, Brebu) 62,5 százalékkal stb. stb.”

Jól tájékozott kísérőim nyomós érvekkel igyekeztek lebeszélni arról, hogy Lindenfeldbe menjünk: gépkocsival járhatatlan az útja, gyalogszerrel négy-öt óra alatt lehetne elvergődni oda, vissza még lassabban; különben ott már nem lenne kivel szóba állnunk, ugyanis a falu utolsó lakója 1999-ben hunyt el! Mesélik róla, hogy csak félévenként egyszer gyalogolt le 20 kilométert Karánsebes városába a nyugdíjáért. A hegyi remetét utolsó városi kalandozása alkalmával a gyalogátkelőn gázolta el egy autó hat esztendeje. Az NDF elnöke 1997-ben még „pontosan fogalmazott”, amikor a „100 százalékosan német lakosságú” Lindenfeldet emlegette, hiszen akkor még élt a település egyetlen lakója, aki pém volt, s aki nem volt hajlandó falusfeleivel együtt Németországba kivándorolni. Az anyanyelv használati jogának viszont 2002-ben már nem volt ki örvendezzen a románul is Lindenfeld nevet viselő apró faluban…

Mondják, hogy egy temesvári fotóművész három napig letanyázott a restaurált templomán kívül akkor már csak négy ép épülettel bíró faluban, s annak egyetlen lakóját, életének minden mozzanatát hajnaltól napestig fényképezte. Az utolsó pém halála után egy poianai (sebesmezői) idős román házaspár használta évekig népes állatállománya számára nyári szállásként az épebb portákat, majd – angol regényekbe illő fordulat: megjelent egy 1990-ben kivándorolt házaspár, nyaralásra alkalmassá tette egykori házát. Magukkal hozták tébolyodott felnőtt lányukat is, akit ottani nyármúlatásuk egész ideje alatt a „változatosság kedvéért” egy függönnyel elsötétített szobában őriztek hét lakat alatt. Az eszement üvöltő énekszavát éjszakánként odalent, a völgyben is lehetett hallani. Nem véletlenül, itt kívánom megjegyezni, hogy a kivándorlással együtt járó nyitás nagyon időszerűvé vált a lindenfeldiek számára, hiszen a földrajzi adottságokból és öntörvényű zártságukból fakadó belkörű házasságkötések következtében átlagosan száz férfi és száz nő génjei öröklődtek, csereberélődtek körbe-körbe. Olyannyira, hogy – kívülállók tanúsága szerint – másfél évszázad elteltével már mindenki hasonlított mindenkire…
A község polgármestere neszét vette, hogy több Németországba szakadt pém família – ha járhatóvá tennék az utat – hajlandó volna nyaralót építeni visszaigényelt hajdani birtokán. A polgármester a halott falu legendájának, Románia Angkorjának „idegenforgalmi tőkéjét” értékesítendő, SAPARD-finanszírozással egymillió eurónyi támogatást pályázott meg, kétharmad részt EU-, egyharmad részt kormánypénzekből, a nemes cél érdekében. Meg is kapta az összeget, s Karánsebestől Sebesmező felvégéig meg is történt az út korszerűsítése. Csak éppen Lindenfeld maradt továbbra is megközelíthetetlen. Kráterek borította útját tovább úttalanító bősz hegyi motorosok használják előszeretettel versenyterepül.

Regénybe mentett falu

Hogy a fantomtelepülést mégis szárnyára kapta a hír, az Ioan T. Morar Lindenfeld című regényének köszönhető. A román irodalom egyik 2005-ös sikerkönyvének hőse, Klaus Bernath fiatalemberként szökött el, akkor még virágzó falujából. Néhány évi nyomorgás után sikeres üzletember lett, s élete alkonyán, immár multimilliárdos vállalkozóként, szülőfalujába szeretne látogatni. Barátai és rokonai előzetes terepszemle alapján megállapítják, hogy a dúsgazdag, Lindenfeld pusztulásáról mit sem sejtő, gyámolításra szoruló öregurat életveszélyesen sokkolná a fákkal-bokrokkal-burjánokkal ellepett, csupa rom település látványa. Ettől megkímélendő, szinte máról holnapra rekonstruáltatják a házakat, s két hét erejéig egyetemistákat meg a temesvári német társulat színészeit leszerződtetve népesítik be a Patyomkin-falut.
A szerző a halott Lindenfeldtől néhány futamatnyira, egy még eleven pém település: Wolfsberg (Szörényordas, Garana) felségterületén augusztusban lezajlott hagyományos dzsesszfesztivál alkalmával mutatta be a könyvét, mely máris újabb legendák forrása lett. Esetében a valóság irreális jellegénél a fikció valósága bizonyult erősebbnek. Tanúsíthatom, hogy a regény egy éppen Lindenfeldben forgatható film szüzséjeként táplálhatná tovább a falu utóéletét…

Több polgármesterjelölt, mint szavazópolgár

Amikor tájékozatlanságomat pótolandó a Krassó-Szörény megyére vonatkozó információkat kezdtem lehalászni a világháló segítségével, hamarosan „ráharaptam” a Temesfő (Brebu Nou, Weidenthal) községgel kapcsolatos tudnivalókra. Szembeötlő volt, hogy két településének, a már említett Temesfőnek s mellette Szörényordas (Wolsfberg, Garana) falunak a legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint összesen 87 (köztük 44 román, 34 német és 5 magyar) lakója van. Amikor kiderült, hogy hajdan virágzó, több mint 2000 lelkes, akkortájt 99 százalékban németek lakta ikertelepülésről van szó, elterveztem, hogy ha törik, ha szakad, eljutok oda.

Eddigi riporteri tapasztalataim alapján elképzeltem, hogy megannyi romos, inkább fotóriporter masinájának való, összeomlóban lévő ház képezi majd a „témát”, holott a legutóbbi svájci élményeimhez mérhető látvány fogadott. A községnek nevet adó Temesfőnkecses, fehérre festett házak halványkék díszítéssel, a községközpontként működő Szörényordasonugyancsak elegáns fehér házak világoszöld ornamentikával ragyognak, minden utcai kacskaringó ellenére vidám rendre szoktatva. A jellegzetes népi építészeti elemek összhangját csak néhol töri meg „idegenkezű” beavatkozás.
Még meg se érkeztünk a helyszínre, kísérőimtől megtudtam, hogy a két, pémek alapította faluban jelenleg 11 választójoggal rendelkező „őslakos” él. A németek kivándorlása után birtokba esett temesváriak, resicabányaiak közül mintegy 110-en váltottak „polgárjogot” a Szemenik hegység síparadicsomához legközelebb fekvő településen. Mivel a rendszerváltás előtt kivándoroltak ingatlanai állami tulajdonba kerültek, azokon a kommunista rendszer kivételezettjei osztoztak, előbb bérleményként, majd jelképes összegért idegenítve el őket. A legtöbb őstelepes 1990 és 1992 között távozott, az ő házukat is potom pénzért lehetett megvásárolni és nyaralóként hasznosítani. A 2002-es helyhatósági választásokon már-már úgy nézett ki, hogy a szavazati joggal rendelkezőknek szinte mindegyike jelölteti magát valamilyen önkormányzati tisztségre. Csak polgármesterjelöltből 17-re futotta, tanácsosjelöltből pedig alig volt kevesebb, mint ahány reménybeli szavazó. Végül lecsillapodtak az ambíciók: a regula szellemében összesen kilenc – abból négy konzervatív, két-két német fórumos, illetve demokrata mellett egy szociáldemokrata párti – tanácsos dönt a település dolgairól.
Hogy honnan támadt ez a hatalmas, tragikomikus étvágy, annak egyszerű a magyarázata: a hajdani elvtársak, akik jobbára potom áron megkaparintották a tekintélyes pém portákat, tudván tudják, hogy hegyen túli kistestvérével, Lindenfelddel ellentétben, ebben az ikertelepülésben nagyobbrészt „pémtelenítve” is „van fantázia”, s az idegenforgalom egyik legvonzóbb központjává nőheti ki magát.

Aki bezárta az iskola kapuját

Felkapaszkodtunkban a Szemenik szerpentinjén egy-egy forduló után újabb és újabb szépségeivel gyönyörködtet az ősz. A kőrisek ruhája ibolyaszínre váltott, a madárcseresznye égőpiros fáklyái feleselnek a bükkök, juharok sárga, bronzszínű, a vörösgyűrűsom, kányabangita sötétlila, zöldespiros öltözetével. Egy letarolt hegyhát dimbes-dombos felszínét fából faragott, egyberótt mitikus lények népesítik be. A monumentális szabadtéri szobrok a nyaranta itt tábort verő képzőművészek alkotásai. A tábor augusztusban és szeptemberben fogadja a hazai és külföldi művészeket. Kezdeményezője és mentora Bota Marianov bánsági születésű szingapúri szobrász. Az úthoz legközelebb egy forgó fejű Szélfarkas – Szörényordas emblémája, jelképe uralja a környéket.
Alexander Peczi községi jegyző egyike az utolsó őslakosoknak, akik nem vándoroltak ki Németországba. Rossz időben alkalmatlankodunk, hiszen három nap múlva tartják a falu templombúcsúját. Már holnap megindul az ilyenkor hazalátogató pémek gépkocsi-áradata. A jegyzőre hárul a kétnapos rendezvény megszervezése, a meghívottak elszállásolásának gondja, a műsorok rendje. Alexander előéletében tanár volt, a szörényordasi nyolcosztályos német iskola igazgatója. A községet legtöbben – közel 2200-an – 1941-ben lakták, 1977-ben még 1534, 1992-ben már csak 119 pém élt a két faluban. Különös módon előbb a népesebb Temesfő néptelenedett el, ott jelenleg már egy kézen meg lehetne számolni a település megülőinek leszármazottait. A tömeges kivándorlás következtében mind a két iskolában rohamosan csökkent a gyermekek száma, s amikor már összevontan sem haladta meg a tanulók száma az oktatókét, Alexander Peczinek jutott az intézmény bezárásának szomorú feladata.

Az első „újtelepes”

Bálint Mihálynak, aki már évtizedek óta otthonosan mozog a pémek között, elsőként jutott eszébe, hogy házat vásároljon Szörényordason. „Most verhetem a fejem a falba, hogy mennyire nem ismertem fel a lehetőséget: másfél évtizeddel ezelőtt házanként két-háromszázezer lejért akár az egész utcasort megvásárolhattam volna. Egy-egy feljavított ingatlan jelenleg 70-80 ezer euróért kel el.” Ahogy elnézem Miska barátom tanyáját, a lelkes helytörténészt, aki inkább „haszontalan limlomokra” – kisebb tájmúzeum berendezésére elegendő tárgyakra, bútorokra – költi a pénzét, nehezen képzelem el vállalkozói minőségben, ingatlanokkal bizniszelő üzletemberként.
Bálint Mihály emberemlékezet óta legtöbb vakációját, pihenőszabadságát, hétvégéjét itt töltötte a pémek között, akkoriban is, amikor még népes, eleven közösséget alkottak. Hagyományaikat, szokásaikat, művesnapjaikat, ünnepeiket egyaránt ismeri, s a közösség legendáriumának is tudója. Emlékezete szerint 1992-ben vett részt az utolsó pém lakodalmon…
Bár 1100 méter magasan vagyunk a tengerszint fölött, az októberi verőfényben kiülünk az udvar rönkből faragott alkalmatosságaira. Feltűnő számomra, hogy az általános szokással ellentétben a szomszédos ház tűzfalán két ablak közvetlenül ide szolgál, a Bálint-portára. Mihály felhívja rá a figyelmemet, hogy ilyen, két szomszéd telekre néző ablak mindenütt látható. „Ezek az ablakok a kommunikáció fontos eszközei voltak – magyarázza. – Ugyanis itt, a Szemenik tövén télen nemritkán kétméteres havunk támad. Nemcsak Ferencfalva, azaz Resicabánya felé válhat járhatatlanná az út, ideiglenesen még a szomszédolást is akadályozhatja a hótorlasz. Olyankor régente kinyitották valamelyik ablakot: „Rézi, beteg a gyerek, add kölcsön a lázmérődet!” „Ritzi, anyósoméknak üzenem, mihelyst javul az idő, meglátogatjuk őket!” s az üzenet ablakból ablakba terjesztve addig adódott tovább, amíg el nem jutott a címzettig…

A pémeket a külvilágtól való elzártság s a népcsoport hányatott történelme is arra késztette, hogy a két falun, a községen belül számos egyházi és világi ünnepi alkalmat kihasználva összejöjjenek. Minderről hadd essék szó riportom következő részében.

Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport, IV. évf. 44. szám

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Megújulóban a verespataki református templom

Megújulóban van a verespataki református templom is. A három magyar templomos Verespatak templomait lassan-lassan sikerül felújítani.

Friss anyagok

Megmutatják, hogy léteznek a segesvári magyarok

Három éve még kevesen hitték, hogy Segesváron a várban vagy a köztereken mutathatják meg a magyarok egy róluk szóló kulturális fesztivál ...

feltöltve 11 napja

Ünnen a maroshévízi reformátusoknál: megújult a közösség temploma

Különleges ünnepnap volt július első vasárnapja Maroshévíz reformátusai számára: a szórványgyülekezet 124 éves templomának megújulását...

feltöltve 11 napja

Máramarossziget egyetlen magyar utcával maradt

A hetven éve még magyar többségű településen csak a múlt a városalapítóké.

feltöltve 21 napja

Tanuld újra az anyanyelvet!

Dél-romániai magyaroknak indít magyar nyelvtanfolyamot egy kolozsvári egyesület.

feltöltve 1 hónapja

Délutáni oktatással vonzóbb a magyar iskola a szórványban

Több szórványtelepülésen indul be a jövő tanévtől a régóta várt délutáni oktatási program. A magyar kormány által támogatott projekt...

feltöltve 1 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro