Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Krassó-Szörény megye /

Népek kohója, Krassó-Szörény (2.)

Dél-Bánság hajdan több mint kéttucatnyi etnikumot összegyűjtő megyéjének német telepesei között külön színárnyalatot képeznek a Szemenik alját megülő pémek. Maradékaik – mintegy harmincan – egy gazdag hagyományokkal rendelkező, hányatott sorsú néptöredék utolsó képviselői Romániában. Szilágyi Aladár riportja.

Zárványok és szórványok

A helyi legendárium szerint Szörényordas – németül Wolfsberg, románul Garana – római katolikus templomát úgy tervezték, hogy kapujának kulcslyuka pontosan 1100 méterre legyen a tengerszint fölött. A templom melletti Szent Anna-kápolna létrejöttéhez is legenda fűződik: a nagyobbik istenházát éppen július 26-án, azaz a szent ünnepnapján több ízben villámcsapás sújtotta. A jámbor wolfsbergiek ezt égi figyelmeztetésnek vélték, kápolnát emeltek a Szűzanya szülőanyjának tiszteletére, s a kecses építménnyel szomszédos egyház a bányászokat, erdőmunkásokat, takácsokat is óvó Szent Anna védelme alá került.

Az utolsó esküvőt 1992-ben tartották, utoljára 1993-ban tartottak itt keresztvíz alá gyermeket. A hívek immár másfél évtizede jószerével csak búcsú alkalmával töltik meg a templomot, amikor a némethoni Vaterland széles térségeiből a Heimat apró fészkeibe rajzanak vissza.

Az eldorádó pokla

Az Úr 1826-ik esztendejében Drasenovics tábornok, a karánsebesi határőrezred parancsnoka a bécsi udvar támogatását kérte a török világ elmúltával újraszervezett határőr-regiment hegyvidéki peremének benépesítéséhez. A gubernium megbízottai bejárták Bajorország, Csehország éhínség sújtotta városait, falvait, hogy telepeseket toborozzanak. A Szudéta-vidék lakossága két fürkészőt küldött az ígéret földjeként elhíresített távoli, kimondhatatlan nevű régió felderítésére. Martin Drexler és Michael Kangel a számukra nem biztosított helyszíni szemle nélkül vették készpénznek a tábornok ígérgetéseit a szelíd éghajlatú, termékeny földű vidékről, ahol „a szőlő is bőven terem”. Csábítónak tűnt az ötéves adómentesség éppúgy, mint a férfiak katonai szolgálat alóli tízéves felmentése, valamint a hadsereg által biztosítandó, ingyenes építőanyag.

1828 tavaszán 276 pém famíliát hajóztak be Bécsben, a Dunán leereszkedtek, s Orsovától szekéren szállították őket Temesszlatináig. Szörényordasra 67, a szomszédos Temesfőre 56 családot osztottak be. A két, 900-1100 méter tengerszint fölötti magasságban kijelölt településnek ugyan már volt elnevezése, de élettere nem. Ugyanis a frissiben érkezett „gyarmatosokat” a beígért házak helyén érintetlen őserdő fogadta. Akiknek jutott ideiglenesen hely, a szomszédos román falvakba húzódtak, akiknek nem, sebtében összerótt kunyhókban vészelték át a telet. A hadsereg által beígért, támogatásnak szánt családonkénti két tehén helyett mindenkinek csak egy jutott, és két portának biztosítottak közös használatra egy ekét meg szekeret. Az erdőirtás lett a pémek fő foglalatossága, hiszen nemcsak házhelyet, udvarnak, kertnek való területet kellett elhódítani a bükkrengetegtől, hanem szántónak, legelőnek valót is. Nagy gondot jelentett, hogy a két falut – akár az ugyancsak pémekkel benépesített közeli Karánberket és Ószagyvát – semmiféle út nem kötötte össze a szomszédos románlakta településekkel. Az erdőirtásokon nagyon gyengén termő kenyérgabonát, egyebet háton felcipelve kellett pótolniuk. A talaj terméketlensége és az időjárás szeszélyes volta miatt a telepesek fő tápláléka: a burgonya sem hozott termést évekig. Az éhínségből menekülteket néhány hónap múltán újabb éhínség sújtotta az eldorádónak ígért idegen földön.

Öt esztendő elteltével teljesen kiürültek a Szemenik-alja falvai. A pémek újabb vándorútra keltek, a Bánság síkságának településein szóródtak szét. A termékeny földű vidéken megalázó zsellérsors lett a kivetettek osztályrésze. Hogy mennyire sanyarú lehetett az életük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kétéves tengődés után a legtöbbjük visszatért a félig felépített, félig leromlott havasi porták szabadabb világába.

Beköltözött a halál angyala

A télen járhatatlan utak a távolabbi múltban gyakran váltak a közösség kiúttalanságának okozóivá. A községet alkotó két településen az anyagi gyarapodással egy időben fokozódott a gyermekvállalási kedv. A 19–20. század fordulójára kikristályosodott pém népi építészet kialakította otthonokban akár nyolcan - tízen is körülülték a családi asztalt. A legtöbb gyermek – szám szerint 605 – az 1931 és 1940 közötti évtizedben született, mintha a szülők megérezték volna, hogy a háborút, majd a hadifogságot és tömeges deportálást hozó következő évtized mekkora veszteséget okoz a közösség számára.
A legnagyobb csapás időszakává mégsem a második világégés kora és az utána következő periódus vált, hanem éppen a fentebb említett századforduló. Hogy az élve születések szokatlanul magas aránya ellenére sem következett be jelentős népszaporulat, az a gyermekhalandóság rendkívüli mértékével magyarázható. A két falu elszigeteltsége, rendkívül zárkózott, öntörvényű mikrotársadalma mellett az orvosok, az egészségügyiek sokáig tartó teljes hiánya okozta azt, hogy egy-egy járvány kitörésekor szinte minden kisgyermek megbetegedett, és 60-70 százalékuk vált a diftéria, a skarlát, a kanyaró vagy más endémia áldozatává. 1905 volt a leggyászosabb esztendő: átlag minden negyedik-ötödik napra jutott egy temetés, 84 elhunytat anyakönyveztek, köztük 67 két és négy év közötti gyermeket.

A település fennmaradt krónikája feljegyezte, hogy – a fegyveres szolgálat alól felmentő tízéves kedvezmény leteltével – a pém férfiak, mint határőr-települések lakói, mint az Osztrák– Magyar Monarchia határainak hivatásos őrei, melyik háborúban mekkora véráldozatot hoztak a „haza javára”. 1848–49-ben 18-an estek el a szabadságharcban, ugyanennyien 1864–66-ban az osztrák–német háborúban. Az első világháború frontjainak 73 pém hősi halottjuk volt. A második világégés idején a román hadsereg, illetve a Wermacht katonájaként 158 temesfőibõl 46, 138 szörényordasiból 76 tért haza. Szinte valamennyien sokesztendőnyi késedelemmel, hiszen többéves hadifogság jutott osztályrészükül. Aztán 1945 januárjában – mint „bűnös nép” fiait-lányait – 435 helybeli 18 és 40 év közötti lakost deportáltak a Szovjetunióba. (Több nőt, mint férfit, hiszen az utóbbiak még harcoltak vagy már fogságba estek akkoriban.) 42 napi utazás után a túlélők két évtől hat évig robotoltak a szovjet lágerekben. Összesen 53-an pusztultak el közülük.
A helyi legendárium hősévé vált az a férfi, aki előbb a Rommel-féle Afrika-Korps keretében harcolt, majd sivatagi felszerelésben Karéliába vezényelték át. Mind a forró égövi, mind az északi sarkkörön túli harcokat túlélte. Idehaza már elsiratták; miután halálhírét keltették, még sírkeresztet is állítottak neki. Negyed évszázad elteltével jelent meg eleven kísértetként a szülőfalujában.

A tömeges Németországba telepedés gyors volt és hatékony. Akik még 1989 decembere előtt vándoroltak ki, azok ingatlanjai potom pénzért állami tulajdonba kerültek, s a kommunista rendszer haszonélvezői jelképes összegért kaparintották meg nyaralónak azokat. A kivándorlás ütemét jelzi, hogy míg 1975-ben még 1560 lakója volt a községnek, ez a szám 1990-ben 412-re, 1991-ben 183-ra, 1997-ben 72-re csökkent. A 2002-es népszámlálás végül 31 pémet „talált” Szörényordas és Temesfő házaiban.

Közösség születik

A külvilágtól való sok évtizedes elszigeteltség okozta egymásrautaltság közösségszervező erőnek is bizonyult. A pémek kiváló erdőmunkásokká váltak, szerencséjükre, immár nem csak életterük biztosítása végett termelték ki a bükkösöket, fenyveseket. Resicabánya fellendülő vasipara, az acélkohászat egyre több faszenet igényelt. Úttalan utakon nem lehetett a rönkök szállítását megoldani, viszont a Szemenik gyors sodrású, bő vizei alkalmasak voltak a faúsztatásra. A temesfőiek és a szörényordasiak a tutajosságot is megtanulták, 40 kilométernyi távon, a 460 méternyi szintkülönbség felhasználásával hat óra alatt juttatták a kohóművek szénégető boksáihoz a nyersanyagot. Az 1892-ben elkészült drótkötélpálya, majd a vízi erőművek csatornarendszere (mindkettő felépítésében és üzemeltetésében is részt vállaltak) még jobban megkönnyítette a dolgukat.
A pémek kiváló földművelőknek és állattenyésztőknek bizonyultak, s amikor a nagy mezőgazdasági munkák befejeztével a férfiak kiköltöztek erdei kalyibáikba, az otthoni munka az asszonyokra és a gyermekekre maradt. Éppen a hosszan tartó elszigeteltségnek köszönhetően minden mesterségnek akadtak kiváló művelői, a kovácstól a kerékgyártóig, a szabótól az ácsig. Helybeli kézművesek készítették az asszonyok rokkáit és szövőszékeit, lassan a háziipar is jövedelmező tevékenységgé vált körükben.

Előbb templomot, majd iskolát, végül tanácsházat és kultúrotthont építettek. Az utóbbinak is nagy volt a keletje, hiszen nem csak lakodalmakat tartottak benne, nemcsak táncvigalmakat, a népművelésnek is támadtak önkéntesei, munkásai, olyan „intézményemberek”, akik főleg télvíz idején, Temesfő és Szörényordas megközelíthetetlenségének időszakában örömszerző közösségi alkalmakat teremtettek a mívesnapok egyhangúságában.

Hogy a pémek mennyire gazdag tárgyi világot építettek ki maguk körül, arról helytörténész kísérőm, Bálint Mihály portáján is megbizonyosodhattam. Mihály egyike volt az első resicabányai lakosoknak, akik nemcsak pihenni, üdülni jártak fel a Szemenik tövébe. Nemcsak házat vett ott a kivándorlóktól, hanem felvállalta a helybeli illetőséget is. (Szörényordasi polgárként a maradék őslakók polgármesternek jelölték volna, ha elvállalta volna a közszereplést.) Miután megcsodáltam a gyűjteményét, Mihály elkalauzolt a falu roppant hangulatos és ízléses panziójáig, amelynek éttermébe és udvarába valódi néprajzi múzeumot varázsolt a gyűjtőszenvedélyéről híres tulajdonos. A falak, a mennyezet gerendái nem csupán az erdőlés, az állattartás, a földművelés, a háztartás, a háziipar kellékeivel vannak kibélelve, hanem minden jeles mesterség szerszámkészletei is megtekinthetők. A település és környéke egyébként nem véletlenül vált számos művészeti esemény ihletőjévé és helyszínévé.

A reneszánsz gazda

Bálint Mihály gyűjteményében megtekinthető az az elegáns, 1938-as keltezésű (!) prospektus, amely német és magyar nyelven népszerűsítette a Szörényordas kínálta üdülési lehetőségeket. A svájci mintára megszervezett faluturizmus kezdeményezője Jakob Weinfurter helybeli vállalkozó volt. Vegyesbolt-, kocsma-, vendéglő- és strandtulajdonosként intézményesítette a vendégfogadást, összeírta azokat a falusfeleit, akik hajlandók voltak házuk tisztaszobáját a turisták rendelkezésére bocsátani és reggelit-vacsorát biztosítani a számukra. A pémek ekkorra már Resica, Herkulesfürdő és a többi város piacát elárasztották minden igényt kielégítő tejtermékeikkel és gyümölcskészítményeikkel. „Jakob bácsi” 1938-ra oly mértékben felfejlesztette az idegenforgalmat, hogy egyetlen esztendő alatt közel 6000 üdülni, sportolni kívánó vendéget fogadhattak. Nevéhez fűződik a szán- és sítúrák megszervezése, a sípályák kiépítése a Szemeniken. Jakob Weinfurter reneszánsz sokoldalúságú ember volt, a templom orgonistájaként, kórusvezetőjeként is jeleskedett, s kulturális animátorként fél évszázadon keresztül pénzelte, szervezte, irányította a község művelődési életét.

Ahogy Jakob bácsi halála után szerre kiürültek a pémek jól karbantartott házai, az addigi üdülővendégek egy része igyekezett megszerezni azokat, méghozzá oly gyorsasággal, hogy jószerével egyetlen ház sem maradt gazdátlanul.

Dzsesszfesztivál

Más bánsági művészek mellett három temesvári dzsessz-zenész is nyaralótulajdonossá vált Temesfő községben. Ha történetesen egy időben tartózkodtak Szemenik-alján, össze-összejöttek a maguk örömére muzsikálni. Ezek a spontán találkozások adták az ötletet a Garana Dzsesszfesztivál kezdeményezéséhez. Eszményi helyszínt találtak a rendezvény számára. A bükkerdő szegélyezte jókora tóparti tisztás fennsíkjáról állandó gyönyörködnivalót kínál a hegyek panorámája. A fesztivál immár több tízezres publikumát a két pém falu házai és vendégfogadói, a Szemenik turistaszállói és menedékházai nem győzik befogadni. Szerencsére a közönség fiatalabbja szívesen sátorozik le a rendezvény helyszínén. Ha már nem forgolódhattam a tetthelyen az eseménysor idején, utólag tartottam műsorszemlét a háromnapos kínálatból. Túlzás nélkül állapítható meg, hogy öt év leforgása alatt nemzetközileg jegyzett rendezvénnyé nőtte ki magát a Garana. Mike Stern Band feauturing, Bohem Ragtime Jazz Band, Aura Urziceanu, Stanley Jordan – ízelítő a fesztiválon részt vevő 14 együttes, illetve 55 művész névsorából.
Szörényordas másik nagy nyári attrakcióját, a szobrásztábort is a dzsesszfesztivál tájára időzítették. Egy Temesvárról Szingapúrba vetődött szerb képzőművészt varázsolta el annyira a hely szelleme, hogy a falu vendéglőseivel, fogadósaival és az önkormányzattal összefogva minden nyáron kétszer háromhetes turnusban fogadják a művészeket, akik természetesen itt hagyják a „kezük nyomát”, szabad térbe, pontosabban: a fennsík kínálta domborzati formavilágba komponálják szobraikat.

A riporter, aki a hírmondónak maradt pémek nyomába eredt, sajnálja, hogy a Szemenik rengetegében csodálatos falvakat építő első megülők ivadékai immár csak látogatóként részesülnek Temesfő és Szörényordas újraéledésében. Krassó-Szörény útjait járva lépten-nyomon meggyőződhetett a „német jelenlét” eredményes voltáról a régióban. Sok helyütt már csak a házaik regélnek arról, hogy élt itt egy nép, amely arányait meghaladó teljesítményekre volt képes iparban, mezőgazdaságban, kultúrateremtésben. És a temetők, a jobbára gót betűs sírfeliratú temetők, a tömeges bányaszerencsétlenségek emlékművei, melyeken német nevűeken kívül alig betűzhető ki más nemzetbeli áldozat.

Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport, IV. évf. 45. szám

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Megújulóban a verespataki református templom

Megújulóban van a verespataki református templom is. A három magyar templomos Verespatak templomait lassan-lassan sikerül felújítani.

Friss anyagok

Megmutatják, hogy léteznek a segesvári magyarok

Három éve még kevesen hitték, hogy Segesváron a várban vagy a köztereken mutathatják meg a magyarok egy róluk szóló kulturális fesztivál ...

feltöltve 11 napja

Ünnen a maroshévízi reformátusoknál: megújult a közösség temploma

Különleges ünnepnap volt július első vasárnapja Maroshévíz reformátusai számára: a szórványgyülekezet 124 éves templomának megújulását...

feltöltve 11 napja

Máramarossziget egyetlen magyar utcával maradt

A hetven éve még magyar többségű településen csak a múlt a városalapítóké.

feltöltve 21 napja

Tanuld újra az anyanyelvet!

Dél-romániai magyaroknak indít magyar nyelvtanfolyamot egy kolozsvári egyesület.

feltöltve 1 hónapja

Délutáni oktatással vonzóbb a magyar iskola a szórványban

Több szórványtelepülésen indul be a jövő tanévtől a régóta várt délutáni oktatási program. A magyar kormány által támogatott projekt...

feltöltve 1 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro