Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Krassó-Szörény megye /

Népek kohója, Krassó-Szörény (2.)

Dél-Bánság hajdan több mint kéttucatnyi etnikumot összegyűjtő megyéjének német telepesei között külön színárnyalatot képeznek a Szemenik alját megülő pémek. Maradékaik – mintegy harmincan – egy gazdag hagyományokkal rendelkező, hányatott sorsú néptöredék utolsó képviselői Romániában. Szilágyi Aladár riportja.

Zárványok és szórványok

A helyi legendárium szerint Szörényordas – németül Wolfsberg, románul Garana – római katolikus templomát úgy tervezték, hogy kapujának kulcslyuka pontosan 1100 méterre legyen a tengerszint fölött. A templom melletti Szent Anna-kápolna létrejöttéhez is legenda fűződik: a nagyobbik istenházát éppen július 26-án, azaz a szent ünnepnapján több ízben villámcsapás sújtotta. A jámbor wolfsbergiek ezt égi figyelmeztetésnek vélték, kápolnát emeltek a Szűzanya szülőanyjának tiszteletére, s a kecses építménnyel szomszédos egyház a bányászokat, erdőmunkásokat, takácsokat is óvó Szent Anna védelme alá került.

Az utolsó esküvőt 1992-ben tartották, utoljára 1993-ban tartottak itt keresztvíz alá gyermeket. A hívek immár másfél évtizede jószerével csak búcsú alkalmával töltik meg a templomot, amikor a némethoni Vaterland széles térségeiből a Heimat apró fészkeibe rajzanak vissza.

Az eldorádó pokla

Az Úr 1826-ik esztendejében Drasenovics tábornok, a karánsebesi határőrezred parancsnoka a bécsi udvar támogatását kérte a török világ elmúltával újraszervezett határőr-regiment hegyvidéki peremének benépesítéséhez. A gubernium megbízottai bejárták Bajorország, Csehország éhínség sújtotta városait, falvait, hogy telepeseket toborozzanak. A Szudéta-vidék lakossága két fürkészőt küldött az ígéret földjeként elhíresített távoli, kimondhatatlan nevű régió felderítésére. Martin Drexler és Michael Kangel a számukra nem biztosított helyszíni szemle nélkül vették készpénznek a tábornok ígérgetéseit a szelíd éghajlatú, termékeny földű vidékről, ahol „a szőlő is bőven terem”. Csábítónak tűnt az ötéves adómentesség éppúgy, mint a férfiak katonai szolgálat alóli tízéves felmentése, valamint a hadsereg által biztosítandó, ingyenes építőanyag.

1828 tavaszán 276 pém famíliát hajóztak be Bécsben, a Dunán leereszkedtek, s Orsovától szekéren szállították őket Temesszlatináig. Szörényordasra 67, a szomszédos Temesfőre 56 családot osztottak be. A két, 900-1100 méter tengerszint fölötti magasságban kijelölt településnek ugyan már volt elnevezése, de élettere nem. Ugyanis a frissiben érkezett „gyarmatosokat” a beígért házak helyén érintetlen őserdő fogadta. Akiknek jutott ideiglenesen hely, a szomszédos román falvakba húzódtak, akiknek nem, sebtében összerótt kunyhókban vészelték át a telet. A hadsereg által beígért, támogatásnak szánt családonkénti két tehén helyett mindenkinek csak egy jutott, és két portának biztosítottak közös használatra egy ekét meg szekeret. Az erdőirtás lett a pémek fő foglalatossága, hiszen nemcsak házhelyet, udvarnak, kertnek való területet kellett elhódítani a bükkrengetegtől, hanem szántónak, legelőnek valót is. Nagy gondot jelentett, hogy a két falut – akár az ugyancsak pémekkel benépesített közeli Karánberket és Ószagyvát – semmiféle út nem kötötte össze a szomszédos románlakta településekkel. Az erdőirtásokon nagyon gyengén termő kenyérgabonát, egyebet háton felcipelve kellett pótolniuk. A talaj terméketlensége és az időjárás szeszélyes volta miatt a telepesek fő tápláléka: a burgonya sem hozott termést évekig. Az éhínségből menekülteket néhány hónap múltán újabb éhínség sújtotta az eldorádónak ígért idegen földön.

Öt esztendő elteltével teljesen kiürültek a Szemenik-alja falvai. A pémek újabb vándorútra keltek, a Bánság síkságának településein szóródtak szét. A termékeny földű vidéken megalázó zsellérsors lett a kivetettek osztályrésze. Hogy mennyire sanyarú lehetett az életük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kétéves tengődés után a legtöbbjük visszatért a félig felépített, félig leromlott havasi porták szabadabb világába.

Beköltözött a halál angyala

A télen járhatatlan utak a távolabbi múltban gyakran váltak a közösség kiúttalanságának okozóivá. A községet alkotó két településen az anyagi gyarapodással egy időben fokozódott a gyermekvállalási kedv. A 19–20. század fordulójára kikristályosodott pém népi építészet kialakította otthonokban akár nyolcan - tízen is körülülték a családi asztalt. A legtöbb gyermek – szám szerint 605 – az 1931 és 1940 közötti évtizedben született, mintha a szülők megérezték volna, hogy a háborút, majd a hadifogságot és tömeges deportálást hozó következő évtized mekkora veszteséget okoz a közösség számára.
A legnagyobb csapás időszakává mégsem a második világégés kora és az utána következő periódus vált, hanem éppen a fentebb említett századforduló. Hogy az élve születések szokatlanul magas aránya ellenére sem következett be jelentős népszaporulat, az a gyermekhalandóság rendkívüli mértékével magyarázható. A két falu elszigeteltsége, rendkívül zárkózott, öntörvényű mikrotársadalma mellett az orvosok, az egészségügyiek sokáig tartó teljes hiánya okozta azt, hogy egy-egy járvány kitörésekor szinte minden kisgyermek megbetegedett, és 60-70 százalékuk vált a diftéria, a skarlát, a kanyaró vagy más endémia áldozatává. 1905 volt a leggyászosabb esztendő: átlag minden negyedik-ötödik napra jutott egy temetés, 84 elhunytat anyakönyveztek, köztük 67 két és négy év közötti gyermeket.

A település fennmaradt krónikája feljegyezte, hogy – a fegyveres szolgálat alól felmentő tízéves kedvezmény leteltével – a pém férfiak, mint határőr-települések lakói, mint az Osztrák– Magyar Monarchia határainak hivatásos őrei, melyik háborúban mekkora véráldozatot hoztak a „haza javára”. 1848–49-ben 18-an estek el a szabadságharcban, ugyanennyien 1864–66-ban az osztrák–német háborúban. Az első világháború frontjainak 73 pém hősi halottjuk volt. A második világégés idején a román hadsereg, illetve a Wermacht katonájaként 158 temesfőibõl 46, 138 szörényordasiból 76 tért haza. Szinte valamennyien sokesztendőnyi késedelemmel, hiszen többéves hadifogság jutott osztályrészükül. Aztán 1945 januárjában – mint „bűnös nép” fiait-lányait – 435 helybeli 18 és 40 év közötti lakost deportáltak a Szovjetunióba. (Több nőt, mint férfit, hiszen az utóbbiak még harcoltak vagy már fogságba estek akkoriban.) 42 napi utazás után a túlélők két évtől hat évig robotoltak a szovjet lágerekben. Összesen 53-an pusztultak el közülük.
A helyi legendárium hősévé vált az a férfi, aki előbb a Rommel-féle Afrika-Korps keretében harcolt, majd sivatagi felszerelésben Karéliába vezényelték át. Mind a forró égövi, mind az északi sarkkörön túli harcokat túlélte. Idehaza már elsiratták; miután halálhírét keltették, még sírkeresztet is állítottak neki. Negyed évszázad elteltével jelent meg eleven kísértetként a szülőfalujában.

A tömeges Németországba telepedés gyors volt és hatékony. Akik még 1989 decembere előtt vándoroltak ki, azok ingatlanjai potom pénzért állami tulajdonba kerültek, s a kommunista rendszer haszonélvezői jelképes összegért kaparintották meg nyaralónak azokat. A kivándorlás ütemét jelzi, hogy míg 1975-ben még 1560 lakója volt a községnek, ez a szám 1990-ben 412-re, 1991-ben 183-ra, 1997-ben 72-re csökkent. A 2002-es népszámlálás végül 31 pémet „talált” Szörényordas és Temesfő házaiban.

Közösség születik

A külvilágtól való sok évtizedes elszigeteltség okozta egymásrautaltság közösségszervező erőnek is bizonyult. A pémek kiváló erdőmunkásokká váltak, szerencséjükre, immár nem csak életterük biztosítása végett termelték ki a bükkösöket, fenyveseket. Resicabánya fellendülő vasipara, az acélkohászat egyre több faszenet igényelt. Úttalan utakon nem lehetett a rönkök szállítását megoldani, viszont a Szemenik gyors sodrású, bő vizei alkalmasak voltak a faúsztatásra. A temesfőiek és a szörényordasiak a tutajosságot is megtanulták, 40 kilométernyi távon, a 460 méternyi szintkülönbség felhasználásával hat óra alatt juttatták a kohóművek szénégető boksáihoz a nyersanyagot. Az 1892-ben elkészült drótkötélpálya, majd a vízi erőművek csatornarendszere (mindkettő felépítésében és üzemeltetésében is részt vállaltak) még jobban megkönnyítette a dolgukat.
A pémek kiváló földművelőknek és állattenyésztőknek bizonyultak, s amikor a nagy mezőgazdasági munkák befejeztével a férfiak kiköltöztek erdei kalyibáikba, az otthoni munka az asszonyokra és a gyermekekre maradt. Éppen a hosszan tartó elszigeteltségnek köszönhetően minden mesterségnek akadtak kiváló művelői, a kovácstól a kerékgyártóig, a szabótól az ácsig. Helybeli kézművesek készítették az asszonyok rokkáit és szövőszékeit, lassan a háziipar is jövedelmező tevékenységgé vált körükben.

Előbb templomot, majd iskolát, végül tanácsházat és kultúrotthont építettek. Az utóbbinak is nagy volt a keletje, hiszen nem csak lakodalmakat tartottak benne, nemcsak táncvigalmakat, a népművelésnek is támadtak önkéntesei, munkásai, olyan „intézményemberek”, akik főleg télvíz idején, Temesfő és Szörényordas megközelíthetetlenségének időszakában örömszerző közösségi alkalmakat teremtettek a mívesnapok egyhangúságában.

Hogy a pémek mennyire gazdag tárgyi világot építettek ki maguk körül, arról helytörténész kísérőm, Bálint Mihály portáján is megbizonyosodhattam. Mihály egyike volt az első resicabányai lakosoknak, akik nemcsak pihenni, üdülni jártak fel a Szemenik tövébe. Nemcsak házat vett ott a kivándorlóktól, hanem felvállalta a helybeli illetőséget is. (Szörényordasi polgárként a maradék őslakók polgármesternek jelölték volna, ha elvállalta volna a közszereplést.) Miután megcsodáltam a gyűjteményét, Mihály elkalauzolt a falu roppant hangulatos és ízléses panziójáig, amelynek éttermébe és udvarába valódi néprajzi múzeumot varázsolt a gyűjtőszenvedélyéről híres tulajdonos. A falak, a mennyezet gerendái nem csupán az erdőlés, az állattartás, a földművelés, a háztartás, a háziipar kellékeivel vannak kibélelve, hanem minden jeles mesterség szerszámkészletei is megtekinthetők. A település és környéke egyébként nem véletlenül vált számos művészeti esemény ihletőjévé és helyszínévé.

A reneszánsz gazda

Bálint Mihály gyűjteményében megtekinthető az az elegáns, 1938-as keltezésű (!) prospektus, amely német és magyar nyelven népszerűsítette a Szörényordas kínálta üdülési lehetőségeket. A svájci mintára megszervezett faluturizmus kezdeményezője Jakob Weinfurter helybeli vállalkozó volt. Vegyesbolt-, kocsma-, vendéglő- és strandtulajdonosként intézményesítette a vendégfogadást, összeírta azokat a falusfeleit, akik hajlandók voltak házuk tisztaszobáját a turisták rendelkezésére bocsátani és reggelit-vacsorát biztosítani a számukra. A pémek ekkorra már Resica, Herkulesfürdő és a többi város piacát elárasztották minden igényt kielégítő tejtermékeikkel és gyümölcskészítményeikkel. „Jakob bácsi” 1938-ra oly mértékben felfejlesztette az idegenforgalmat, hogy egyetlen esztendő alatt közel 6000 üdülni, sportolni kívánó vendéget fogadhattak. Nevéhez fűződik a szán- és sítúrák megszervezése, a sípályák kiépítése a Szemeniken. Jakob Weinfurter reneszánsz sokoldalúságú ember volt, a templom orgonistájaként, kórusvezetőjeként is jeleskedett, s kulturális animátorként fél évszázadon keresztül pénzelte, szervezte, irányította a község művelődési életét.

Ahogy Jakob bácsi halála után szerre kiürültek a pémek jól karbantartott házai, az addigi üdülővendégek egy része igyekezett megszerezni azokat, méghozzá oly gyorsasággal, hogy jószerével egyetlen ház sem maradt gazdátlanul.

Dzsesszfesztivál

Más bánsági művészek mellett három temesvári dzsessz-zenész is nyaralótulajdonossá vált Temesfő községben. Ha történetesen egy időben tartózkodtak Szemenik-alján, össze-összejöttek a maguk örömére muzsikálni. Ezek a spontán találkozások adták az ötletet a Garana Dzsesszfesztivál kezdeményezéséhez. Eszményi helyszínt találtak a rendezvény számára. A bükkerdő szegélyezte jókora tóparti tisztás fennsíkjáról állandó gyönyörködnivalót kínál a hegyek panorámája. A fesztivál immár több tízezres publikumát a két pém falu házai és vendégfogadói, a Szemenik turistaszállói és menedékházai nem győzik befogadni. Szerencsére a közönség fiatalabbja szívesen sátorozik le a rendezvény helyszínén. Ha már nem forgolódhattam a tetthelyen az eseménysor idején, utólag tartottam műsorszemlét a háromnapos kínálatból. Túlzás nélkül állapítható meg, hogy öt év leforgása alatt nemzetközileg jegyzett rendezvénnyé nőtte ki magát a Garana. Mike Stern Band feauturing, Bohem Ragtime Jazz Band, Aura Urziceanu, Stanley Jordan – ízelítő a fesztiválon részt vevő 14 együttes, illetve 55 művész névsorából.
Szörényordas másik nagy nyári attrakcióját, a szobrásztábort is a dzsesszfesztivál tájára időzítették. Egy Temesvárról Szingapúrba vetődött szerb képzőművészt varázsolta el annyira a hely szelleme, hogy a falu vendéglőseivel, fogadósaival és az önkormányzattal összefogva minden nyáron kétszer háromhetes turnusban fogadják a művészeket, akik természetesen itt hagyják a „kezük nyomát”, szabad térbe, pontosabban: a fennsík kínálta domborzati formavilágba komponálják szobraikat.

A riporter, aki a hírmondónak maradt pémek nyomába eredt, sajnálja, hogy a Szemenik rengetegében csodálatos falvakat építő első megülők ivadékai immár csak látogatóként részesülnek Temesfő és Szörényordas újraéledésében. Krassó-Szörény útjait járva lépten-nyomon meggyőződhetett a „német jelenlét” eredményes voltáról a régióban. Sok helyütt már csak a házaik regélnek arról, hogy élt itt egy nép, amely arányait meghaladó teljesítményekre volt képes iparban, mezőgazdaságban, kultúrateremtésben. És a temetők, a jobbára gót betűs sírfeliratú temetők, a tömeges bányaszerencsétlenségek emlékművei, melyeken német nevűeken kívül alig betűzhető ki más nemzetbeli áldozat.

Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport, IV. évf. 45. szám

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

Friss anyagok

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 10 napja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 12 napja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 14 napja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 14 napja

Maros megye 28.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Felső-Maros mentén a Luc patak völgyében és mellékvölgyeiben.

feltöltve 14 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro