Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Krassó-Szörény megye /

Népek kohója, Krassó-Szörény (5.)

A dél-bánsági régió nemzetiségi palettáján apró színfolt az olaszok, illetve az ukránok valamikor számosabb csoportja. Az előbbiek esetében inkább már csak a nevük jelzi származásukat, az utóbbiak a megye néhány településén még homogén, zárt közösséget alkotnak. Szilágyi Aladár riportja.

Zárványok és szórványok

Olaszok már az Árpádok korában éltek a Kárpát-medencében, kisebb-nagyobb csoportjaik számos hullámban érkeztek ide az évszázadok folyamán. Dél-Erdélyben és a Dél-Bánságban 1880 körül telepedtek le tömegesen kőfaragóként, erdőmunkásként és mészégetőként. Zömük Friuli tartományból érkezett, Hátszeg környékén három településen – Klopotiván, Malomvízen és Őraljaboldogfalván évtizedekig többséget képeztek. Bár a vidéken több százra tehető az olasz nevűek száma, a legutóbbi népszámláláskor a három faluban már mindössze tízen vallották magukat olasznak. Krassó-Szörényben, Nándorhegy (Oţelul Roşu) városában élt a legnépesebb olasz csoport, ott 2002-ben már csak nyolcan vállalták fel az identitásukat. Jobbára a környező román, kevesebben a német, még kevesebben a magyar közösségbe olvadtak be közülük.

Buzzi kolléga

A megyei Kereskedelmi és Iparkamara igazgatói szobájában fogad Resicabánya hajdani (és fogadkozása szerint: leendő) sajtómogulja, Petru Buzzi. Elmondása szerint 1970-ig kellett kilincselnie avégett, hogy hibásan anyakönyvezett családnevét Buţiról ismét Buzzira írathassa át. Évtizedekig a sajtószakmában tevékenykedett, miután – hol egyebütt? – Bukarestben, a Ştefan Gheorghiu párttanodában újságírói diplomát szerzett. Néhány évvel a rendszerváltás után kezdett a megyei sajtóban dolgozni, 1990-ben független napilapot indított, azt aztán az Informmedia osztrák cég vásárolta fel. Most kamaraigazgatói beosztása mellett egy új, hajdani lapja versenytársának szánt újság születésénél bábáskodik.
A Hátszeg melletti Klopotiván született, favágó ősei 1890-ben érkeztek Őraljaboldogfalvára, egy Friuli fölötti hegyi faluból. Nagyapja, Pietro Buzzi még a Retyezát bükkrengetegjét irtotta s úsztatta le a Nagypatak zabolátlan vizein; 1937-ben, fiatalon halálos munkabaleset áldozata lett: elszabadult rönkök temették maguk alá. „Gyerekkoromban (mi akkor már Nándorhegyen laktunk) minden vakációmat nagyanyámnál töltöttem. Ő még olaszországi születésű lévén, alig beszélt románul, én meg még kevesebbet értettem abból a különös nyelvjárásból (szerk. megj.: a friuliból, mely számos nyelvész egybevágó véleménye szerint önálló nyelv!…), amelyet a Retyezát-alji falvak lakói használtak – emlékezik Buzzi kolléga. – Akkoriban még életerős közösség volt a miénk, most már csak néhány idős ember beszéli a nyelvünket. Akik ott maradtak Hátszeg környékén, valamennyien elrománosodtak. Mi több: a vallásukat is elvesztették. Klopotiván templomuk is volt a római katolikus olaszoknak. 1947-ben egy görög katolikus papot helyeztek oda. Mivel nem volt hajlandó átállni görögkeletinek, számos paptársával együtt bebörtönözték, a nyájat pedig templomostul a nagy ortodox akolba terelték. Szülőfalumban a Buzziak mellett még többen élnek Fantiniek, Luchiniek, Agniolák; valamennyien román parasztokká váltak…” Petru/Pietro apja egy transzformátor-állomáson dolgozott. Családi házukat maga építette, hiszen akár felmenői, ő is ezermester volt. Hátszeg környékén – mint Pietro mondja – minden jelentősebb épület az alapozástól az ácsmunkáig „talján munka”.
A nándorhegyi olasz közösség még 1990-ben létrehozta a maga egyletét, Amicizia Banat névvel, mely jelenleg körülbelül 90 tagot számlál. Mivel az ipartelepen jobbára németek dolgoztak, a városka olaszai is inkább a németek közé olvadtak be. Az egylet, melynek Buzzi kolléga az alelnöke, sokáig fáradozott azon hiába, hogy az országosan alig 3200 lelket számláló „őshonos” olasz közösség egymással rivalizáló két érdekvédelmi csoportját kibékítse és egyesítse, ezért inkább megmaradt önálló, politikamentes kulturális egyesületként.
Petru/Pietro a mai napig őrzi nagyanyja egyik olaszhoni unokahúgának a leveleit. Ugyanis a nagyapja még az első világháború előtt visszatelepedési szándékkal hazatért Friuliba, ahonnan egy… Buzzi lánnyal megházasodva tért vissza a Bánságba. A kolléga édesapja 1947-ig megőrizte kettős állampolgárságát, akkor választás elé állították a hatóságok: vagy lemond olasz állampolgárságáról, vagy kiutasítják az országból. Az 1960-as években többtagú rokoni küldöttség érkezett Őraljaboldogfalvára, de a Buzzi papát nem engedték el a munkahelyéről sosem látott távoli rokonaival megismerkedni. Petru Buzzi néhányadmagával 2000-ben látogatta meg ősei földjét, s a már elhunyt nagyanya emlékei alapján próbálták kinyomozni családjuk ottani maradékát. El is jutottak az Alpok magasába, az osztrák határ közelében meghúzódó Ponteva faluba. Minden stimmelt: a határon átívelő híd, a két nyolc évszázados templom is a helyén volt, középen a kocsma, ahogy a nagymama emlékezetében megmaradt. Ilyen-olyan olaszsággal el is magyarázták a kocsmárosnak, hogy mi járatban vannak. Végül dolguk végezetlenül tértek haza Romániába, ugyanis kiderült, hogy a fél falu a Buzzi névre hallgat…

A Szent Korona olasz búvára

Adrian Maier nándorhegyi építész anyai ágon szintén Buzzi-ivadék. Nagy ovációval fogad bennünket. Mielőtt riporterségem elkezdene a helybeli olaszok felől érdeklődni, kifejti a Szent Korona 1849-es menekítésével kapcsolatos feltételezését, mely szerint Szemere Bertalan nem Karánsebesben, hanem Nándorhegyen időzött, mielőtt a magyar királyság legszentebb felségjelét Orsován elásta volna egy temetőkápolnában. Az építész még diákkorában járt a Duna parti városkában, s ott a temető idős magyar őre árulta el neki a „titkot”, amelynek a mai napig nem sikerült a végére járnia. (Hazatérve csak a Karánsebes-változatra találtam utalást a szakirodalomban, de kalapot emelek az elrománosodott, félig német, félig olasz, a magyar nyelvet csak néhány szó erejéig törő férfiú lelkesedése előtt…)

Mamma Giovanna

Amikor a taljánjaimról kezdek faggatózni, Adrian barátunk a két kezén kezdi sorolni, hogy hány „tiszta” olasz család él még a városukban. Olyanok, akik az anyanyelvüket is beszélik, csak ketten vannak. Egyikük az ő 93 esztendős nagynénje, itt lakik éppen a szomszédban, nála jobban számon tartja a nemzetségeket.
A kerti kiskapun battyogunk át a Buzzi-portára. (Ismét egy Buzzi!…) Giovanna néni frissen jön elibénk. Amikor megszólal – magyarul! –, kiejtése, hangsúlya is Darvas Lili különös beszédzamatát idézi, Makk Károly Szerelem című filmjéből. Mamma Giovanna a Zsil völgye egyik isten háta mögötti falujában, Iszkronyban született. 1919 táján legközelebb Petrozsényban volt magyar iskola, oda íratták be a szülei. A betűvetést tehát magyarul tanulta, de a második osztályba lépésekor a román impérium betiltotta az iskola működését. Orlando Buzzi özvegyének, született Giovanna Azzolának azóta – ha jól utánaszámolok, 86 éve! – ritkán adódott alkalma a magyar nyelv gyakorlására, hiszen Iszkrony, Petrozsény, Nándorhegy magyarjai is inkább az állam nyelvén szólaltak meg bátorságosabban, mint anyanyelvükön.
Mamma Giovanna viszont valósággal megfiatalodik, ahogy az emlékeit pergeti – magyarul. Néha elakad, olyankor románra vált, s egy-egy olasz vagy német kifejezéssel színezi szava fordulását, amikor gyermekkora világáról beszél. Ősei favágók, mészégetők voltak, a nagyapja cserélt hazát, sokadmagával telepedett le Iszkronyban. (Utánanéztem a falu népszámlálási adatainak: 1890-ben 777 román lakosa volt; a lélekszám 1900-ban 1070-re, 1910-ben 1523-ra nőtt, felerészt magyar, negyedrészt olasz, negyedrészt lengyel telepesekkel. 1920-ban csaknem teljesen visszaállt a három évtizeddel korábbi állapot…) Giovanna néni utoljára 1964-ben elhunyt édesanyjával beszélt olaszul. A férj, a többi rokon már inkább németül társalgott odahaza.
A nándorhegyiek közül sokan kivándoroltak, és inkább Németországot, mint Itáliát választották új hazájukul. Két nagybátyja viszont Rómában végezte a teológiát, s Olaszhonban szolgálták az Istent halálukig. Giovanna térül-fordul, egy családi fotográfiákkal teli dobozt szed elő. Majdnem mindegyik hátlapján magyar felirat: „Giovanni és Carla esküvője, Nándorhegy, 1926”, „Paolo bérma-keresztszüleivel, Nándorhegy, 1932” stb. stb. Legvégül egy Udinében, a Santa Maria Maggiore templom plébániáján kiállított családfát böngészünk át. Az „arbore geneologico” legelején bizonyos Baptista Azzola szerepel. Ő 1798-ban kötött házasságot Maria Cianulival. Frigyükből nyolc gyermek született. A következő hét nemzedék tagjai közül egyik leszármazott sem érte be hét ivadéknál kevesebbel…
Bár Mamma Giovannát alaposan kimerítettük, megkérem, fényképezkedés végett unokaöccsével, Adriannal együtt fáradjon ki a kertjébe. Már betoppanásunkkor kinéztem magamnak az ott kecseskedő magnóliát. Sokszínű levélszőnyeget hullatott maga alá, de októbervégi másodvirágzásra készültében az ágkoronáját rózsaszín bimbókkal ékesítette fel. „Menyasszony koromban ültette az apám” – bizonygatja Giovanna múltba révülő szemekkel.

A templomépítő

Resicabánya egyik peremkerületében épül a város ukrán ortodox közösségének vallási központja: a templom, a parókia, néhány közösségi rendezvények megtartására alkalmas helyiséggel egyetemben. Az épületegyüttesnek még csak egy szintje készült el, Petru Popovici lelkipásztor az alagsorban ideiglenesen berendezett kápolnában hirdeti híveinek Isten igéjét. A fiatal lelkész Cernăuţi-ban kezdte teológiai tanulmányait, de mivel sem itthonról, sem az anyaországból nem biztosítottak ösztöndíjat a számára, haza kellett térnie stúdiumainak befejezése végett. A körülbelül félezer lelkes resicai ukrán közösség kénytelen volt önállósítani magát a román testvéregyháztól, ugyanis a román papság nem engedélyezte ukrán nyelvű szentmisék megtartását az ortodox templomokban. Előbb egy iskolában, majd egy magánlakásban gyülekeztek a hívei. Mint elmondja, Karánsebesben például a mai napig a református templomban adnak istentiszteleti helyet az ukrán ortodox közösségnek. Popovici-éknak nem volt más választásuk, mint az építkezés. Igaz, mint ahogy a várostól, a többségi egyháztól is kaptak némi támogatást, viszont az ukránok országos érdekvédelmi szervezete – személyesen a Krassó-Szörény megyei elnök – semmilyen módon nem támogatja a kezdeményezést. Annyira nem, hogy eddig meg sem látogatta az építkezés helyszínét. A tisztelendő becslése szerint megközelítőleg száz „tiszta” ukrán család lakik a megyeközpontban, de körükben is – akár a vegyes házasságban élők esetében – mindinkább tért hódít a román nyelv. Resica iskoláiban még opcionális anyanyelvoktatás sem folyik. A lelkész sem a házasságkötések, sem a keresztelők, sem a temetések számával nincs tisztában, hiszen – bár számos alkalommal népszerűsítette az egyházi központ létrejöttét – az ukrán famíliák jelentős része inkább a román ortodox pópák „szolgáltatásait” veszi igénybe, mint az övét.
Popovici tisztelendőnél szerencsésebb helyzetben van a megyehatáron fekvő Ruténtelep (Copăcele) papja, Ioan Iaremciuc, aki resicai kollégáját látogatta meg ottjártunk idején. A közigazgatási központ és a hozzá tartozó falvak közül Zoltánfalva ukrán többségű. A legutóbbi népszámláláskor a község 1350 lakosa közül 885-en vallották magukat ukrán nemzetiségűnek. Hitüket, anyanyelvüket megőrizték, az iskolájukban is folyik ukrán nyelvoktatás. Mivel a fiatalok zöme munkahelyek hiányában Lugosra vagy Temesvárra költözött, 1912-ben épült fatemplomuk csak egyházi ünnepek alkalmával telik meg. Híres kórusuk, a Zelena, melyet a papné vezet, sokat vándorol, számos alkalommal szerez örömet más ukrán közösségeknek is.

„Importálták” a püspököt

Karánsebes előtt Ökörpataknál kell balra letérnünk a műútról, hogy eljussunk Krassó-Szörény megye legnépesebb ukrán közösségéhez. Az alig ezerlelkes településnek 930 ukrán lakója van, nem csoda – állapítjuk meg kísérőimmel –, hogy az útja emberemlékezet óta nem látott aszfaltot. Pedig a régió megannyi más települése mellett ideális helyszín volna a dombhátakon, völgyekben kanyargó település a faluturizmus számára. Ottjártunkkor javában zajlott a behordás, szénaillat terjengett Kornucel fölött. A fenyőfás-pázsitos magaslatra épített templom – monostori rangú zarándokhely – a szokványostól eltérő formai kiképzésével, szögletes záródású szentélye fölé emelt második tornyával kelti fel az érdeklődésünket. A helybeli tisztelendőre még várnunk kell egy fertályórányit. Szerencsénkre van maroktelefonja,s a kedvünkért lesiet a Dognácska rengetegéből, ahová tűzifáért ment.
Nicolae Lalo kézszorításából érzem, hogy valóban gyakran megragadja a fejsze nyelét, magad uram, ha szolgád nincs alapon. A rossz utakra menten magyarázatot is kapok: bár az ukrán közösség több mint egyharmadát képezi a község lakosságának, összetartásuk hiányában az ökörpataki tanácsnak egyetlen ukrán képviselője sincs! A legutóbbi választások alkalmával ez két szavazaton múlott…
Pravoszláv monostortemplomukat a boldog emlékezetű Ananie Rosocha szerzetes építette 1935-ben. Az atya évtizedekig szerb kolostorokban élt, hazatérve látott hozzá az építkezéshez. Lalo tisztelendő megmutatja legféltettebb kincseiket, a több évszázados szlavón nyelvű misekönyveket, a szerzetes-atya adományait. A pravoszláv kánonok szerint felépített istenházát a hivatalos román egyház nem volt hajlandó felszentelni. Ezért – bár a hívek évtizedek óta ide zarándokolnak a szent életű Ananie sírjához s az általa épített templomhoz – csupán 1995-ben „szereztek” egy püspököt, a lengyelországi ukrán ortodox egyházi vezető, Kir Adam személyében, aki örömmel tett eleget a templomszentelésre való felkérésnek.
Adam püspök számára – prédikációjába foglalt vallomása szerint – feledhetetlen élményt nyújtott a helybeliek és a messzi földről érkező zarándokok lelkisége. A püspöki áldásnak is bőven volt foganatja, hiszen Kornucelen immár esztendőről esztendőre kétszer annyi gyermeket tartanak keresztvíz alá, mint ahányszor temetnek.

Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport, IV. évfolyam, 48. szám

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

Friss anyagok

Elhunyt Székely Józsefné Bereczki Gabriella, az utolsó verespataki magyar óvónő

Életének 86. évében elhunyt özv. Székely Józsefné Bereczki Gabriella (1934-2019) nyugalmazott verespataki óvónő. „Ne gyűjtsetek magatoknak...

feltöltve 5 napja

Örökségmustra Maros megyében - IV. rész

A Holttenger dokumentációs szórványprogram keretén belül idén folytattuk Maros megye épített kulturális örökségének, együttélési emlékeinek...

feltöltve 7 napja

Maros megye 30.

Magyar közösségek, építészeti értékek, közös múlt a Szabadi patak völgyében.

feltöltve 9 napja

Maros megye 29.

Történelmi utazás Szászrégentől Gödemesterházáig.

feltöltve 9 napja

Maros megye 28.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Felső-Maros mentén a Luc patak völgyében és mellékvölgyeiben.

feltöltve 9 napja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro