Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Krassó-Szörény megye /

Népek kohója, Krassó-Szörény (6.)

Felülről, távolról nézvést, ahonnan még „térkép e táj”, a Duna bal partján, Romániában élő szerbek történelmi szerencséjének tűnhet, hogy falvaik a Nérától a Kazán-szorosig húzódó keskeny földsávon összefüggő enklávét képeznek. A történelem vihara által megtépázott településfüzért Szilágyi Aladár fedezte fel az Erdélyi Riport számára.

Zárványok és szórványok

Ahogy elindulunk Ljubica (Liubiţa Raichici) szűkebb pátriája felé, kísérőm menten információk özönével áraszt el, magnóm forgása alig győzi rögzíteni a szerb költészet jeles művelőjének pergő beszédét. Bár – szokásom szerint – „készültem a témából”, hamarosan kiderül: nem fenyeget a túltájékozottság veszélye a dél-bánsági szerbek távolabbi, közelebbi múltját és jelenét illetően. Népe, szülőföldje, családja sorsát, azon belül Ljubica saját életútját inkább egy több szálon futó regény foglalhatná össze, semmint néhány újságoldalnyi riport. Közös utunk során – az utazás, nemde a görögöktől tudjuk: a megismerés egyik formája – lépten-nyomon felidéződik bennem a költőnő üzenete, melyet a nemzetközi PEN-klub tagjainak szánt: „Én egy frissen bombázott nyelvből érkezem. Ne csodálkozzatok, ha beszédem során olykor egyedül maradok a romok alatt, vagy elaknásított mezőkre lépek.”

Enni való föld

Hogy Néranádas, Nérasolymos, Alsópozsgás, Berszászka községek és a hozzájuk tartozó szerbek lakta vagy szerb többségű falvak az „anyaországgal”, a hajdani Jugoszláviával voltak határosak, az évtizedekig inkább hátrányt jelentett a kisrégió lakossága számára, mint előnyt. A második világháború elején – amikor még Románia Németország szövetségese volt – számos itteni szerb fiatal a szovjet frontot elkerülendő dezertált a román hadseregből, s a határon átszökve beállt Tito partizánseregébe. (Ezt a „népi hagyományt” fél évszázad elteltével próbálták feleleveníteni azok, akik a széthulló államszövetség polgárháborúi idején megkíséreltek önkéntesként jelentkezni a szerb reguláris seregbe vagy a függetlenedő területeken harcoló szabadcsapatokba.) 1944. augusztus huszonharmadika előtt is, után is a gránic minden rögét-örvényét jól ismerő fegyveres férfiak szinte kényükre-kedvükre járkáltak ki-be az országból, s akár önbíráskodva is megtorolták a „fasiszta román csendőrség” által okozott sérelmeket. A helyzetet súlyosbította, hogy köreikben „az egész Bánságot Jugoszláviának!” jelszavat hangoztató törekvés propagandistái is megjelentek, szítva a két, immár szövetséges hatalom közötti ellentéteket. (Szerk. megj.: a trianoni békediktátum előtt, amikor a délszláv erők Temesvárt, Lugost is megszállták, már-már fegyveres konfliktus tört ki a kisantant két tagja között a Bánság fölötti birtokvitában…) Amikor aztán a Sztálinhoz hű országok végleg szakítottak Tito Jugoszláviájával, a dél-bánsági szlávokra közösségileg sújtott le a titoizmussal való cinkosság gyanúja-vádja.
Megerősítették a határőrséget, amely állandó riadókészültségben, lőparanccsal járőrözte a Néra és a Duna mentét, teljesen elszigetelve a külvilágtól a határközeli falvakat. A kényszer-kollektivizálást először ebben a régióban alkalmazták, s a „kollektív bűnösség” megtorlásaként elkezdődött a szerb értelmiség bebörtönzése, illetve a módosabb paraszti réteg tömeges deportálása.
Ljubica családját, nagygazda szüleit, nagyszüleit, rokonait 1951-ben az elsők között telepítették ki a Bărăganba. A hadsereg, a milícia és a securitate emberei körülvették a falvakat, lerohanták a szerb portákat, és csak félórányi haladékot adtak a legszükségesebb holmik összeszedésére. Néhány zsák búzát, néhány tábla szalonnát, egy bödön zsírt rakodtak be, de mire megérkeztek száműzetésük helyszínére, mindennek lába kelt. Egyetlen hazulról elhozott tárgy, a család védőszentjének, Szent Andrásnak az ikonja maradt a birtokukban. Két hétig tehervagonokban gyötörve utaztatták fel s alá őket, Szibériát (!) jelölve meg száműzetésük végcéljául. Azok szerencsésebbek voltak, akik az előző deportálási hullámokban elhurcolt, majd szélnek eresztett németek maradék lágerfalvaiba kerültek, az ő családtagjainak viszont – minden nációból otthonról elhurcoltak tízezreivel, börtönből kiszabadult politikai foglyok ezreivel együtt – a parlagföldek feltörése jutott osztályrészükül. Első éjszakájukat egy takarókkal kibélelt szekrényben töltötték, a hideg eső mindent átáztatott. Fűzfavesszőből sebtében összeeszkábált sárkunyhókban húzták meg magukat télire, fagyhalál, vízhiány, tífuszjárvány, éhínség tizedelte a D. O. pecséttel (domiciliu forţat – kényszerlakhely) megbélyegzetteket.
„Hamar megtanultuk – idézte fel a nagymama ötéves meghurcoltatásuk legnehezebb időszakát –, hogy melyik föld a táplálóbb, melyik fakéreggel csillapíthatjuk jobban az éhségünket.” Ljubica nagyanyja hazatértük után élete végéig minden kenyérhéjat, kenyérsarkot megőrzött, valósággal megtöltötte a padlást a száradni kitett maradékkal, nehogy az unokái szükséget lássanak…
Az apa, aki idehaza a falu legjobb, legszorgalmasabb gazdája volt, a Bărăganban sem tagadta meg önmagát. Annyira szerette a földet, hogy éjt nappallá téve dolgozott, traktorra kerülve ő törte fel a legtöbb parlagot. Egy kevésbé éber helybeli elvtárs folyamatosan terjesztette fel az illetékeseknek a példa nélküli teljesítményeket, s mivel a jelentésekből nem derült ki, hogy egy „D. O.” került az élmunkások élére, leüzentek, hogy jelenjen meg Bukarestben a „szocialista mezőgazdaság hőse” vagy valami hasonló kitüntetés átvétele végett. A fővárosi főelvtársak akkor kezdtek kétségbeesni, amikor a Bărăgan kényszerlakhelyes élenjárója – a reglama szerint – egy fegyveres őr kíséretében jelent meg a minisztériumban, s kiderült, hogy egy titoista kulák a legmagasabb kitüntetés várományosa! Becsületükre legyen mondva, ha az érdemérmet nem is, de a vele járó pénzjutalmat odaadták neki.
Amikor öt év elteltével hazatérhettek – megadták számukra a választás „jogát”, voltak, akiket végleg elnyelt a Bărăgan földje –, a hatalmas családi ház minden zuga „foglalt” volt. Internátus működött benne, óvoda és a határőrség irodája. Az újrakezdéshez kaptak egy telket, ahová új otthont teremtettek maguknak. Szent András ikonja hamarosan felkerülhetett az új ház falára.

A zsámolytól a parlamenti székig

Ljubica már óvodás korában százszámra kívülről fújta a verseket, népdalokat. Gyakran egy kisszékre állva produkálta-mórikálta magát a rokonság, szomszédság örömére. Amikor iskolás lett, Ljubica egy életre való útravalót kapott a nagyapjától. „Leültetett az udvarunkon kivágott diófa törzsére – idézi gyermekkora meghatározó élményét –, majd mellém telepedve nekem szegezte a kérdést: tudod-e, hogy mink igazi, tisztességes szerbek vagyunk? Számomra ez teljesen magától értetődő volt, hiszen akkoriban még csak az anyanyelvemet és a mi kisvilágunkat ismertem. Tudod, hogy mennyire szeretlek – folytatódott a nagyszülői intelem –, és ha majd elkerülsz itthonról, akkor is nyomon követem az életed folyását. Úgy gondolkozz, és úgy cselekedj, ha netán eszedbe jutna lopni, elvenni a másét, kénytelen volnék ezzel a kisfejszével levágni a jobb kezedet. Ha eszedbe jutna hazudni, a nyelvedet nyesném le, ha pedig elkurvulnál, a fejedet kényszerülnék levágni. Hat-hét éves lehettem, elképzelni sem tudtam, mit jelenthet ez az először hallott szó. Később, egyetemista koromban, tapasztalataim alapján megállapítottam: nagyapám mércéje szerint hány kolleginának illene Temesvárott fej nélkül szaladgálnia…”
Ljubica szerb kulákszármazékként tanulmányai befejeztével Moldva egyik legeldugottabb falujába került romántanárnak. Egy év elteltével az apja jelentős anyagi áldozat árán „kiváltotta”. Hazakerülve a szülőfalujához közeli Klisszurába, a csehek legrejtettebb falujában, Szörénybúzáson oktatta tanítványait az állam nyelvére. De hamarosan kikovácsolhatta a szerencséjét: Resicabányán megüresedett egy állás a megyei művelődésügyi bizottságnál, s azóta felel a kisebbségek kulturális életéért.
A rendszerváltás hamarosan kipenderítette megszokott világából: az 1990-es parlamenti választásokon Liubita Raichici lett a krassó-szörényi szerb-horvátok egyik parlamenti képviselője. (Akkoriban még egy érdekvédelmi szövetsége volt a két rokon nációnak, és megyénként két törvényhozási hely dukált egy-egy nemzetiségnek.) Családi életének megoldatlansága miatt 1992-ben félbeszakította képviselői pályafutását, de továbbra is fontos szerepet vállalt a szerbek szövetségében.

A válság évei

Közös utunk során, beszélgetéseink alkalmával több ízben elkerülhetetlenül előtérbe került Jugoszlávia válságának, széthullásának kérdése. Ljubica nem rejtette véka alá előlem – nagyobb nyilvánosság elől sem – nemzeti érzelmeit. Elmondása szerint a szerb–horvát, majd a boszniai háború idején több alkalommal felkeresték az állami, illetve a magánadók tévériporterei. Mivel már első alkalommal megcenzúrázták a válaszait, nem volt hajlandó csak egyenes adásban nyilatkozni. Egy alkalommal Mihai Tatulici, a sztárriporter kereste fel, s kénytelen volt megvárni a híradó adásidejét, hogy Ljubica élőben mondhasson véleményt. Alig kezdte kifejteni a maga szubjektív véleményét a Ljubljanában történtekről, menten „műszaki hiba” támadt. „Túl közel ültem Tatulici-hoz – idézi a történteket –, meghallottam, amint a stúdióból közölték a fülhallgatóján keresztül, hogy lekeverik a szövegemet. Aznap este valósággal izzott a telefonom vezetéke. Tucatnyi hívás érkezett, ki azért csörgött rám, hogy megdicsérjen azért a néhány bátor mondatért, ami még bekerülhetett a híradóba, ki pedig halálosan megfenyegetett…”
Riportalanyomnak nem ez volt az egyetlen nyilvános kiállása Szerbia ügye, igaza mellett. Amikor az amerikaiak elkezdték Kis-Jugoszlávia bombázását, több ezer, talán tízezernyi szerb és szerbszimpatizáns gyűlt össze Temesvár főterén tiltakozásul. Ljubicát kérték fel a szövetségük által kezdeményezett népgyűlés egyik szónokának. „Feltehetően diverzió céljából valakik elhintették, hogy időzített bombák vannak a pódium alá helyezve, s a szervezők – egyetlen nőként – elsősorban engem kértek fel az emelvény gyors elhagyására. Nem voltam hajlandó távozni. Parlamenti képviselőnk után én következtem szólásra. Elmondtam, hogy lojális polgára vagyok Romániának, de legalább annyira lojális vagyok Szerbiához is, tudom, hogy népem sokszor vétkezett, de más népek is sokszor ellene, ezért nem tűrhetem el szó nélkül az anyaországunkat ért terrortámadásokat. Kamaszodó nagyobbik fiam – éppen akkoriban maradt apa nélkül a házasságunk válságba jutása miatt – hazatértem után nekem ugrott, azt mondta, soha nem fogja megbocsátani, hogy veszélyeztettem az életemet, hogy képes lettem volna árvaságra juttatni őt…”

A poéta

Lefelé ereszkedünk gépkocsinkkal a Néra varázslatos völgyében, amikor szerét ejtem, hogy témát váltva irodalmi tevékenységéről is kifaggassam. (Bemelegítésként elmondom neki, hogy nekünk is volt ám egy majdnem állandó szerb költőnk: Manojlovics Tódor gyakran átruccant Temesvárról Nagyváradra, és hétszámra múlatta az időt a holnaposok – előszeretettel Ady, majd Juhász Gyula – társaságában.)
Ljubica költői pályája a konyhai zsámolyról való lekerülésével kezdődött. A sok előadott vers, nóta nyomán már kisiskolás korában versírásra adta a fejét. A tanító néni amiatt aggodalmaskodott, hogy elhanyagolja a tanulást, a család férfi tagjai – főleg a „kisfejszés” nagyapa – pedig haszontalan, léha foglalatosságnak minősítették azt. Szerencséjére, érzékenyebb lelkű édesanyja elcsente az egyre-másra gyarapodó verselményeket, és néhányat elküldött a temesvári szerb napilapnak. Meg is jelentek azon frissiben, s a mama boldogan járta szerre a szomszédságot-rokonságot az újsággal.
Ljubica még középiskolásként – 16 éves lehetett – vette magának a bátorságot, és bekopogtatott a Kriterion ajtaján egy kötetre való versével. A kiadó mord szerb szerkesztője kétségbe vonta, hogy egy ilyen csitri képes volna ekkora teljesítményre, és a várakozók sorába utasította őt. Költőnk csak nem fért a bőrébe, és immár egyetemi hallgatóként ismét egy kötetnyi verssel zaklatta a kiadót. A szerb irodalom felelőse ekkor kiragadott néhány tucatnyit Liubita Raichici költeményeiből, s azokat más, három költőnek menendő zsengéivel együtt egyetlen kötetbe rekesztette.
Lett is haddelhadd: a romániai, de főleg a szerbiai műítészek menten felfigyeltek a tehetséges leányzó költészetére, s a szerkesztőt alaposan lehordták hibás értékítélete miatt, amiatt, hogy képes volt a valódi irodalmi értéket ocsúval keverni. A három kényszerű társszerző azóta sem bizonyított, Kriterionék megszabadultak a bizalmatlan és érzéketlen szerkesztőtől, Ljubica pedig tízkötetes szerzővé nőtte ki magát. Jómagam hazatérve – szerb irodalomban való tájékozatlanságomat pótolandó – utánanéztem a világhálón a „Liubita Raichici” címszónak. Megbizonyosodhattam arról, hogy riportalanyomban valóban az egyetemes szerb irodalom egyik legjelentősebb poétáját tisztelhetem.
Partnerem elárulta, hogy költő(női) pályája elején eltervezte: minden megjelent könyve után szül egy gyermeket. Azóta kissé másként alakult az élete: ma már tíz verskötete van, de csak a kilencedik megjelenése után szülte a második fiát, 48 éves korában. S mint mondta, a velem elmúlatandó nap végén siet haza, reggeltől estig elhanyagolt hároméves kisfiához…

Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport, IV. évfolyam, 49. szám

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Megújulóban a verespataki református templom

Megújulóban van a verespataki református templom is. A három magyar templomos Verespatak templomait lassan-lassan sikerül felújítani.

Friss anyagok

Megmutatják, hogy léteznek a segesvári magyarok

Három éve még kevesen hitték, hogy Segesváron a várban vagy a köztereken mutathatják meg a magyarok egy róluk szóló kulturális fesztivál ...

feltöltve 12 napja

Ünnen a maroshévízi reformátusoknál: megújult a közösség temploma

Különleges ünnepnap volt július első vasárnapja Maroshévíz reformátusai számára: a szórványgyülekezet 124 éves templomának megújulását...

feltöltve 12 napja

Máramarossziget egyetlen magyar utcával maradt

A hetven éve még magyar többségű településen csak a múlt a városalapítóké.

feltöltve 22 napja

Tanuld újra az anyanyelvet!

Dél-romániai magyaroknak indít magyar nyelvtanfolyamot egy kolozsvári egyesület.

feltöltve 1 hónapja

Délutáni oktatással vonzóbb a magyar iskola a szórványban

Több szórványtelepülésen indul be a jövő tanévtől a régóta várt délutáni oktatási program. A magyar kormány által támogatott projekt...

feltöltve 1 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro