Alapítva 1991

Kolozsvár, Kül-Magyar utca 1. szám

ERE Igazgatótanácsa, Szórvány Osztály

00-40-264-599800, 00-40-264-592453

szorvany@reformatus.ro

Despre noi

About us

Wir über uns

Wie zijn wij?

 

Főoldal / Szórványtallózó / Maros megye / Nagyercse /

„Ha látnák megholt ősejeink”

A toldalagi kanyar után, tavak között tekervén a szárazföldi hullámokat és a kilométereket, az az érzésem támad, hogy előttünk valamiféle beláthatatlan, szürkére satírozott világ fekszik el, a soros „természeti rácsok” mögött súlyos mozdulatlansággal.

A szokatlanul enyhe márciusi időjárás párásabbá teszi az átláthatóságot, ha csak a szemközti pókakeresztúri magaslatról nincs jobb kilátás. A tavak, mint ősszel vagy száraz tavaszon, felgyújtott tarlók, lecsúszott és elbogáncsosodott legelők - füstölögnek szélesen. Közelembe férkőznek az idevalósi, a székelyhodosi vásárból megtérő atyafi szavai: „…földjeinket eláztatták, nem kaptunk semmit cserébe. Mit csináljunk, ha így hozta a sorsunk. Milyen különös mégis, hogy gyermekkoromban, szántás idején, aratásra mindig a forrást kerestük...Így aztán elárasztották a völgyeket.” Borostába borul az idős ember arca, akár a tó széle, mikor a nap felhő mögé bújik. Tószínű emlék, mélyen víz alatt, időnként felszínre rángatják fényesen tátogó halakkal. Arról már nem faggatom az atyafit, hogy meghívhatta-e valaha pontyos vacsorára távolba szakadt, az otthon termését úgy általában nagyító üvegen át kémlelő rokonait.

Parton, nádas szélén „vízbe fúlt ökológia”. Műtrágyászsák, szakadt gumicsizma „olvadozik”, de nádat törve rebben riadt vízimadár. Átellenben már jellegzetesen mezőségi táj, sérvet kapott hegyoldalakkal, a juh, a furulyaszó, a hitvány bogáncs még jól megkapaszkodik.

Tulajdonképpen Nagyercsébe mennénk, csakhogy az út Pókakeresztúrról ágazik ki valamerre. Azt mondják, Csegezi Ákos nyugalmazott református lelkész tán megmutatná merre, de hát javaslatra jön a halkszavú kérdés, hogy mit akarunk ott, végül is már nincs kihez menni, ha csak nem lennénk onnan elszármazottak és volna még mit visszakérni. Ugyan van a temető...

Történelmi-földrajzi behatárolással az Erdélyi Mezőséget a Maros vidékétől elválasztó hegyláncnak, a Marosra nyíló egyik kisebb völgye torkolatában fekszik NagyErcse falu. A hagyomány szerint határában volt valahol egy klastrom is, ami - azt „mondja” a papír - a Toldalagi család református hitre való áttérése után Mikházára költöztetett. A református egyház úgy 1730 táján kezdi meg önálló és később anyaegyházi működését.

Az úton Tátrás mélytalaji kutatók tapossák a gázt, alig látni valamit, s ha mondjuk, egy skandináv erre csavarogna, hát elmondaná: micsoda jó kis hangulat-torpedó. Máris, hogy Ercse múltját, leginkább jelenét valamelyest előtérbe hozzam, mondom a velünk tartó lelkésznek, amit Pókakeresztúron hallottam „…a tiszteletes úr tudja merre vezet az út, többször is kínt járt...”. Hangzásában csupán mezőségi nyelvjárásról lehet-e szó, vagy a kint-járáshoz társul valamiféle valós megpróbáltatás ? A történelem...Válasz egyelőre ennyi.

Mint vágatlan kórésban szétszóratásra jutott júhsereg, a település viseli táji jellegét. Mezőségi kékre festve a léckerítés, a kapu néhol méregzöld, s mérgesen sikolt a körfűrész, bogos fenyőből húznak lécet borostás parasztok, megbökve zsíros kalapjukat, doamne ajută, köszönnek az idegennek. Gyantaillat járja be a levegőt, közel Marosszék, vagy tán még az is, ezen túl kopár dombok kontyain már csak a horihorgas, csenevész akácok.

Kétnyelvű településjelző táblát útszélen hiába keresnék. Nagyercse, mint olyan nincs is, csak sárguló lapokon, s kisebb, érdektelennek tűnő feljegyzésekben, talán mégis aláhúzva néhol. Vagy a hivatott helyeken, mondva, kiszólva, hogy immár ez is megvolt...!? Hogy hol, mire „utazok?” Az utóbbi harminc-negyven év alatt nyomon kellett követni ezt a félelmetes pusztaságot - szól a mai szóbeli krónika egy közösség elsorvadásáról, olyannyira, hogy mára a faluban mindössze két idős asszony maradt, akik még magyar iskolába jártak, anyanyelvükön tanulták meg a betűvetést, úgy szólnak tán még egymáshoz, egyszóval tanúivá lettek az ercsei magyarok teljes felszívódásának.

Itt-ott, a falu közén járva, autónk kerekei alól ércesen elpattanó kövek mintha a múltra céloznának vissza, az udvarhelyszéki parasztépítkezések stílusán maradt apró és alacsony tornácos házakra, filegóriákra, ház előtti fedeles kapukra, csakhogy a valamikoron bevésett évszámokat, gazda és gazdasszony nevét legyalulta az új tulajdonos-idő. Ercse nem népességétől megkopasztott falu, manapság is mondhatni minden háznak lakója van, a falu végén füstös végállomásra kitolatott vagonban is élnek nomádul rozsdás életet. Az átfúvó márciusi szél takarít, s hordja a tűzgyújtóst házhoz. Kormos arcról fénylő gyermektekintet azt mondja, mozdonyvezető lesz majd, ha felnő...

Füst száll a szürke égre, valahonnan a református templom mögül, nagyszerű történelmi filmkockákba illő a kép, régi zaklatottabb napokról, zsindelyét lassan lehányja a harangláb, a templom udvarán kiszáradt diófacsönk, mintha Kusztos Endre grafikusművész víziójából szökött volna meg. De ide még visszatérünk.

Hol lakik ebben a faluban az egyetlen magyar asszony? — kérdezem egy felénk tartó román embertől. Nemcsak egy magyar asszony él, mondja, hanem kettő, de ha Nagy Lőrincnét keresem, akkor menjek az útszéli szénaboglyák felé, otthon találom, látta fiát matatni az udvaron.

Látom, a kis tornácról nyíló szoba ha csak éppen be tudna fogadni valamennyiünket, Nagy Lőrincné arcán a kutakodó döbbenet, miközben szőttes abroszba tekergeti az asztalon maradt puliszkát: vajon kik volnánk, mit akarunk ? A tiszteletes láttán a kis szobában mégis elférünk, az asszony arcán megül a nyugalom. Három éve él özvegyen, férjeura volt a falu utolsó magyar embere, amolyan mindenes. Fia, aki időnként hazajön...már jócskán benne van a korban, nem nősült meg, a többi gyermekei pedig elhúztak innen, városra költöztek. Nagy Lőrincné hetvenet töltött, azt mondja, sajnos, van mire emlékezzen. Elmondása szerint, amikor még jó negyvenes asszony volt, Ercsében százon felül volt a magyarok lélekszáma. Most már, mondja, az sincs, aki számba vegye őket. Dehát kit ? - utólag megbánt kérdésemre azt mondja, hogy „még vagyunk vagy ketten, Pap Ilonával, aki lejjebb lakik és nagyon szegény asszony.”

Úgy tűnik, szólal meg Nagy Lőrincné fia, hogy nagyon távol élünk a tömbmagyarságtól. Pedig oda lehet hajítani innen. Így is megvagyunk, mert meg kell legyünk valahogy. Vagy költözzünk el már mi is máshová? Egyetlen kérdés, amibe most belekapaszkodok hirtelen: ha más nem, pap sem jár már errefelé ? Úgy öt évenként, ez a válasz. Pedig Ercse egy fél emberöltőnyi előtt még anyaegyház volt ! Úgy tudjuk, hogy két nagy szekrény református egyházi irat eltűnt, nem tudni, hová lett. A fülpösi református parókiához tartozik most már az ercsei „két személyes hitközség”. „De menjünk ki a templomhoz, az majd mindent elmesél”... Lebontották a kántorlakot is, mondja Nagyné fia. Aztán az asszony is közbeszól: „hadd meséljek valamit én is, fiam: akkor hát már tudja, hogy sokan voltunk itt magyarok valaha, volt egy-hét osztályos magyar felekezeti iskola. Ha még él Vásárhelyen Gyulai Margit kántortanítónő, sokat tudna mesélni. Volt itt legény- és leánysor, farsang, bálok idején, aztán a falu fogyatkozni kezdett. Elment előbb egy család, majd kettő, úgy következtek sorra. Az utolsó papunk is elköltözött. Már vagy harminc éve. Az elmenők eladogatták házaikat. Föld ? Hát van, sovány, mint a kuvasz, már az sincs, aki megdolgozza. Ami a miénk volt, össze van minden rombolva, nincs kinek szólni, egymagunkban vagyunk... Olyanok, szól közbe a fia, mint a kutya, amit más faluba vezetnek láncon, szabadulására azt sem tudja merre, hova meneküljön...Folytatja: a jó érzésű románok is kinyilvánították fájdalmukat az ercsei magyar közösség pusztulása láttán... Indulunk. A pohár vodkát elkoccintjuk, azt sem tudjuk, mire. Nagyné utánunk szól: ha élünk, még jöjjenek ! Fia elkísér. Sok láb alatt reccsen a lépcső, de megbírná még a terheket.

Akárhogy is, 52 holdból nem kevés az, ami a református egyháznak visszajár! A „községnél” azt mondják, hogy nem rendezettek még az okmányok, a fülpösi tiszteletes nem tette rá az egyházi pecsétet...Csupán ennyi lenne a baj ? Szétnézve: több is, egyenesen lehangoló. A templom udvara libalegelő. A kapu nyitva, még olvasható:faragva 1946-ban. Akkor még, a „fényes szelek” idején szó lehetett kapuról ? Ma már csak a mezőségi lanyha szél kilincsel. A gótikus templomajtó befalazva, az oldalbejáró megvan ugyan. Natúrszínben maradt faragott padsorok. A szép, festett kazettás mennyezetről madzag lóg alá, régen leszakadt a búzakoszorú. A fából faragott persely is féloldalra dőlt, a Toldalagi címer is megfagyott a sápadt falon. Az ablakokra vasrácsokat szegeztek, amíg még tehették...

Fellépünk a templom mellett kemény tölgyfából ácsolt harangláb tornyába. A harangról leolvasom, hogy gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata adománya. Azt mondja ercsei kísérőnk: amikor meghúzza a harangot, úgy inog a torony, mint a szélvész. Hogy mikor és miért húzza meg, arról már nem kérdezem. Mondom, a harangláb zsindelyfedése is beszakadozott, a tartógerendákat is néhol kikezdte a behulló eső. Ennyit hát az ercsei műemléktemplomról. Tán ennyi is elég. Hogy mikor jut és honnan ide pénz javíttatásra, arról jobb nem beszélni. De talán egyszer majd az egyház, vagy ha van innen módosabb elszármazott, aki még tehetne valamit, erről beszélgetünk. Pusztán, hogy voltunk, mert már jelenünk nincs is, hámozom ki ercsei emberünk szövegéből a mondanivalót.

A kántorlak, amint a felvételünkön is látható, egy romhalmazba felvezető betonlépcső. Lebontották, az anyagból garázst építettek Fülpösön. Inkább beépítették volna közösségünket szolgáló épületbe valahol, így a gondolat, amivel nem is vitatkozunk. Rongyát útszéli kútnál sulykoló román parasztasszony szorosabbra húzza állán fekete darócból szabott keszkenyőjét: „vai, doamne, miért bontották le a parókiát, azért, hogy már az se legyen ? Há´ sze állhatott volna ott még! Hogy ehhez némi kis ercsei szólást is adjak, ami aztán lassan-lassan az emlegetettekhez ér, mondja Nagy Lőrincné fia: ... hát igen, ha látnák eztet megholt ősejeink...”.

Eljövőben még körbejárom az üszökszínű korhadt diócsönköt. Ha így tart az idő, szimbóluma lesz az egész Mezőségnek, mondja mellettem útitársam. Kár is filmkockát pazarolni rá, már annyi az ilyen s efféle felvétel. Hogy méteresnyi hajtása van a régi gyökérnek, az nem jelenthet semmit, láthatnám, szúr felém a „jelzés”: a talaj mentén, majdnem vízszintesen kúszik a meggyötört korcs. Esős időben mezőről megtérőnek jó lesz lehúzni lábról a sarat... --

Jövet visszafele a pókakeresztúri magaslaton kiszállunk. A Tátrás mélytalaji kutatók megint lépésben előttünk. Köd és füst, vasszörnyeteg. Füst és köd - vegyül. Előzni kéne már, csakhogy nem megfelelő a kilátás.

Besatírozott, ingoványos tóközön.

Lokodi Imre, Népújság, 1998. március 24.

Kiemelt galéria

Előző kép Következő kép

Maros megye 13.

Magyar közösségek, építészeti emlékek, közös múlt a Székely Mezőségen.

Friss anyagok

Elhunyt Szántó Sándor János râmnicu-vâlcea-i lelkipásztor

"Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg." Zsolt,...

feltöltve 3 hónapja

Elhunyt Fazakas Csaba Temesvár Belvárosi lelkipásztor és volt esperes

"Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!" Zsolt 31,6  

feltöltve 3 hónapja

Arcok a szórványból. Búcsú az Opel Fronterától

A leghűségesebb baráttól és a legjobb testvértől szoktunk elbúcsúzni úgy, ahogy mi vasárnap búcsút vettünk az Opel Fronterától. 

feltöltve 3 hónapja

Királyföld templomai - Darlac

A Szeben megyei Darlac Erzsébetvárostól tizennyolc kilométerre fekszik. Az azonos nevű községség központja. Lutheránus temploma a XV. század...

feltöltve 6 hónapja

Darlac

feltöltve 6 hónapja

Erdélyi Református Egyházkerület Communitas Alapítvány Bethlen Gábor Alap Lauer Edit és a Clevelandi Magyar Baráti Közösség, USA

© 2011 Diaszpóra Alapítvány    Design és programozás: Weblap.ro