A lámpás fénye

– Akkor hát miért?
A kérdés, úgy tűnik, váratlanul éri Béres Margitot, nem számított rá. A tekintetéből és mosolyából ítélve furcsállja is, hisz rajta kívül vannak még, akik egy jó ügy érdekében önkénteskednek.

– Felkértek rá, meggyőztek? – közelítek.
Tagadólag ingatja a fejét. – Senki sem biztatott, nem ígért semmit, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom összehozni a magyar nyugdíjasokat. Azokat, akiket már nem köt a munkahely, az ottani kollégák, barátok, vagyis kikerültek a „pálya” szélére, számukra megszűnt a közösség, amelyhez hosszú évekig tartoztak. Lehet, hogy a családot is nélkülözik, vagyis magukra maradtak. Ez indított arra, hogy megszólítsam őket, lenne-e kedvük összejönni, ismerkedni, barátkozni, eltölteni néhány kellemes órát együtt. Az én nemzedékem ugyanis még hallott a régi, sikeres egyesületekről, dalárdákról, nőegyletekről, sok családban őriznek fényképeket műkedvelő színjátszókról... Miért ne követhetnénk a példát? Nekünk, időseknek megvan a sajátos gondunk, érdeklődési körünk, igényünk, könnyebben megtaláljuk a szót egymáshoz. Az ötletet, kezdeményezést felkarolták, csatlakoztak magányosok és házastársak, heti rendszerességgel találkoztunk, közös programokat szerveztünk, így született meg tizenkét évvel ezelőtt a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Egyesülete – foglalja össze dióhéjban az indulást.

A folytatásról persze sokkal többet lehetnek beszélni, ám a 2012-es évkezdet másra adott alkalmat. Ünneplésre. A Kós Károly Közösségi Központban működő magyar nyugdíjasok klubja megtelt, nem maradt szék üresen: Béres Margitot köszöntötte a tagság 80. születésnapja alkalmából. Az egyesület fáradhatatlan elnökét, aki életkorát meghazudtoló energiával intézkedik, szervez, igyekszik összetartani ezt a kis magyar közösséget. Átnyúlt a határon túlra is, találkozót szervezett Szeged-Alsóváros nyugdíjasaival, és sikeres találkozás volt. A temesvári Magyar Házban ő működteti a könyvtárat, minden pénteken fogadja az olvasni vágyókat, segít nekik választani a gazdag kínálatból, számon tartja a meglévőséget, hisz az közös örökség – mondja meggyőződéssel. Pedig lenne oka a befelé fordulásra, kesergésre, hisz sajog a seb, amit egyetlen fiának elvesztése okozott. De Béres Margit nem vetíti ki a fájdalmát a közösségre, amelyet szolgál.
Figyelemre méltó, tiszteletet érdemlő, amit cselekszik. A változatos, gazdag programok sorában kiemelkedő a nemzeti ünnepeken való részvétel, Temesváron a Petőfi emlékműnél, Aradon a Szabadság-szobornál, Győrödön a ’48-as honvédek obeliszkjénél, anyanyelvápoló rendezvényeken, vallásgyakorló eseményeken... Egeressy Katával és Jancsó Hertával együtt a vasárnapi iskolában oktatott, és a református egyházközségben életkoránál fogva ma már tiszteletbeli presbiter.

„Manyi nyugdíjas csapata mindig jelen van ott, ahol bizonyítani kell nemzeti hovatartozásunkat” – mondják elismeréssel sokan. És cserébe nem kér semmit. Talán csak valamivel több figyelmet, tiszteletet annak a „csapatnak”, amelyik már megvívta a maga kis és nagy csatáit a megmaradásért.

De hát a lámpásnak az a dolga, hogy világítson, amíg a kanóc tart...

Sipos Erzsébet, Nyugati Jelen, 2012. február 2.